blokk címe
(mint épített környezeti érték)
A falusi közösség egyik nélkülözhetetlen iparosa a kovács volt. A paraszti gazdálkodáshoz eszközöket készített és javított, pl: lovakat parkolt, ekét, kaszát, sarlót élezett, szekereket vasalta, a fakerékre ráfot húzott, széna és szalmavágót készített és gyakran még az állatok gyógyításához is értett. Ismerünk olyan kovácsmestert, aki itt Nyugat-Nógrádban élt, s csontkovácsként is hírnevet szerzett magának. A tűzzel és a vassal is könnyedén elbánó mesterember mindig nagy tiszteletnek örvendett.
A múzeumalapító
E hagyományokat viszi tovább Bánkon Élő József, aki maga is beleszületett ebbe a mesterségbe. Édesapja is kovács volt, s gyermekként ő már ott szaladgált az üllő körül. Nem elégedett meg azzal, hogy egyszerű patkolókovács legyen, a szakma művészeti csúcsait is meghódította.
A mesterség fogásait szívesen tovább is adja, hiszen egy olyan múzeumot hozott létre, amelyben nem csupán megtekinthetők a berendezési tárgyak, hanem működés közben is megfigyelhetők, sőt az arra vállalkozók ki is próbálhatják az egyes munkafázisokat. Telitalálat tehát a múzeum elnevezése, s nem csupán a mester vezetékneve miatt. Látogatásuk alkalmával arra kértük a múzeumalapítót, hogy vezessen végig birodalmán.
Az alapvető célunk az volt, hogy egy 18. század végi 19. század eleji kovácsműhelyt rendezzünk be. Annak pontos méreteivel, berendezésével. A másik cél az volt, hogy egy szerves egységet képezzen a szomszédban lévő tájházzal. Olyan ez a kettős, mintha az volna a kovácsmester lakása. Az építésekor is figyelemmel voltunk a tájház paramétereire, ablakainak nagyságára, gerendázatára.
A műhely lelke: a kovácstűzhely
Az üllő mindig a központi helyen állt. Egy nagy fatőként áll, melynek az alját beásták a földbe, hogy a rezgéseket levezessék. Az egykori falusi kovácsműhelyek padlója ugyanis általában döngölt agyag volt. Ez a tőke is egy méter mélyre van beásva a földbe. Az üllő: anyaga nagyon kemény szerszámacél, több fajta létezik méretében és formájában is. Ez, ami itt látható 200 kg-s, egyik szarva hegyes a másik négyzetes élű, a rajta lévő négyzetes lyukba helyezték a formázó vasakat a másik oldalról a formázó vas nyeles párjával a ráverősegéd a ráverő kalapács segítségével formálta a vasat. A ráverő kalapácsok. 3-4 kilósak, 50 és 100 cm-es nyéllel, ritmusra ütöttek velük. A félkéz kalapácsok 1-3 kg között vannak. Használtak még kisebb segédüllőket apróbb munkákhoz is.
Az üllő, a legfontosabb eszköz
A kovácstűzhelyről vagy más néven kovácskohóról azt kell tudni, hogy középen a tűzfészek van öntött vasból, mellette a két félkör alakú tűzcipó más néven tűzpart ez koncentrálja és összetartja tüzet. A fekete füstsátor /elszívó/ amely összegyűjti és elvezeti a kéménybe a vas hevítése során keletkezett égéstermékeket és gázokat. A kémény 4-5 méter magas, hogy a füst könnyen távozzon. Mellette található a szén tárolására a széntartó vályú, amiből adagolták a szenet, ami lehetett tőzeg, barnaszén, faszén vagy koksz. A faszén bükkből vagy tölgyfából volt a legjobb, de manapság már nemigen égetnek faszenet. A kovácstűzhely mellett mindig állott egy dézsában víz, hogy időnként vízzel megpermetezzék a faszenet, hogy az jobban összeálljon, s így koncentráltabb legyen a hője is.
A tűzhelyhez csatlakozik a körte alakú, kézzel hajtott fújtató. Az 1860-as évekből származó fújtató felirata: Pozbech József császári, királyi kizárólag szabadalmazott első magyar fúvógyárnak Pesten.
A tűzhely közelében helyezkednek el a különböző tűzifogók, különböző fejkialakítással, hosszúságban és méretben. Szám szerint mintegy hetvenet láthatunk a múzeumban. A szerszámtartó, szerszámos rámán találhatók: domborítók, simítók vágó, hasítók, lukasztók, nyeles ráverő kalapácsok. Szám szerint, mintegy százötven féle. Fölötte különböző üllőbetétek /idomvasak/ hajlításra vágásra domborításra szolgálnak. A bánki műhelyben ugyanis sokkal több szerszám található, mint egy egykori falusi kovácsműhelyben. Itt ugyanis már a díszműkovács mesterség kellékei, szerszámai is rendelkezésre állnak. A fogókat és egyéb szerszámokat a kovácsmester maga készítette.
A kovácsmesternek mindig volt segédje, hiszen mint a mondás tartja: „Egy kovács nem kovács, két kovács félkovács, három kovács egy kovács.”. Azt fejezi ki a mondás, hogy mindig kellett segítő a ráveréshez.
A fújtató felirata
Pozbech József szerkovács, azaz szerszámkészítő kovács volt. Kiváló mester lehetett, hiszen amikor például elrepedt egy harang Debrecenben, őt bízták meg a kijavításával. A Felvidékről származott, s érdekességként említhetjük, hogy nagybátyja volt a kiváló költőnek, Pilinszky Jánosnak. Egy kétkamrás fújtatót látunk, amelynek az egyik oldala beszívja, a másik kifújja a levegőt. Így folyamatos a légáramlás. Kézzel fújtattak, vagy csigaáttétellel lehetett lábbal is működtetetni.
A tábori kohó
Mellette áll egy tábori kohó, amit a katonaságnál használtak. A katonaság, huszárság vitte magával, hiszen bárhol felállítható volt. Szíjmeghajtású, lendítőkerekes öntöttvasból készült, egyik kar a tisztítónyílás a másik a levegőszabályozáshoz van.
Kalapácsok sora
A patkoló asztalon találhatóak a patkoló szerszámok: patafaragó vagy körömvas, szögcsípőfogó, körömráspoly vagy reszelő, patkoló kalapács. A patkón a lyukak a szögeke helyei, sarkában a sarokvas található, ami cserélhető volt, különböző méretben az időjárási viszonyokhoz alakítva, valamint a terepviszonyokhoz alkalmazkodva. A patkoló bakra. erre a háromlábú segédeszközre tették rá a ló lábát a patkoláskor.
A lendítőkerekes, kétsebességes kovácsfúró és a köszörűkő
Összeállította: Végh József mkl
Ha a szűkebb környezetet nézzük, Nógrád megye nyugati része - a volt Rétság járás területe - meglehetősen változatos képet mutat néprajzi, népességi szempontból. Ha csupán az idősebbek viseletében is, de mind a mai napig felfedezhetők a palócságra jellemző ruhadarabok, és emellett meglehetősen sok településen figyelhetjük meg az itt élő szlávok és német nemzetiségiek népi öltözködési hagyományait.