blokk címe

blokk tartalma

Látnivalók, értékek

A bánki népviselet II. rész: testápolás és ruha

Közzétéve: 2020-03-03

Testápolás

70 évvel ezelőtt reggelente szájból mosakodtak. Dologidőben, még ma is így tisztálkodnak. Később fatálakban, amelyet cigányok készítettek „topolyafából”. Házi mosószappant használtak. Majd ezt kiszorította a románcozott lavór és szagos szappan. A hétköznapi mosdás valamennyi nemzedéknél az arc és kézfej megmosásából áll. Az erősebben izzadó embernek naponta többször kellett derékig megmosakodnia. Vasárnap a fiatalok derékig mosakodnak. A mezítlábas munka miatt, lábukat minden este megmossák. Nyári estéken az asszonyok és leányok lejárnak fürödni a tóra, egy szoknyában vagy egy kötényben. Télen ritkább a fürdési lehetőség, esetleg a lugozó dézsákat használják, ha orvoshoz kell menni. A hajat ritkán mossák. Mosás után nem bírnak a zsírtalanított hajjal. A hajnak nagyon szép simának és fényesnek kell lennie. Zsírral való kenés előnye, hogy a haj jól tapad és könnyen „vrekocs”-ba fonható. A lányok és fiatalasszonyok egy évben kétszer-háromszor mosnak hajat. Az öregasszonyok 2-3 évenként egyszer. Lányokat az anyjuk, nagyanyjuk, vagy testvérük fésüli meg, de olyan „ügyes” is akadt, aki egyedül fonta be a haját „vrekocsba”. A fiatalasszonyok maguk fésülködnek, egyszerű a fésülködés, a hajat hátrafésülik, megkötik és a fésű köré tekerik. Felveszik az alsófőkötőt, evvel megvédik a felső főkötőt a zsíros hajtól. Az asszonyoknál az alsó és felső test tisztítása szombat esténként az istállóban történik, távol a család férfitagjaitól. Vasárnapi főzés és a gyerekek rendben tartása mellett nem maradt volna idő magukra.
Szépítőszereket nem ismertek és nem is használtak, szégyen, ha valaki kikeni magát, megszólják érte még ma is. Egyedül a „caola” krém és kölni nyert létjogosultságot.
A szeméremérzet az alsó testre vonatkozik, fürdéskor egy szoknyát vagy kötényt vesznek fel. Régen mások előtt öltözködni nagy szégyen volt. A pendelt és az inget a kamrában vették fel, a többi ruhát már idegenek előtt is felölthették. Ruháikat szívesen öltik fel mások előtt. A leányokat, fiatalasszonyokat szokás öltözködésüknél segíteni. Amikor az opleckót felveszik, akkor is segíteni kell, a kacsica felkötésénél ugyancsak. Aki egyedül öltözködik, amikor készen van, megnézheti magát. Ha netalán lóg a szoknya, megigazítják. Az öltözködésnél a jelenlevők kéretlenül is segédkeznek, igazgatnak a ruhán. A leány általában úgy öltözködik, ahogyan az anyja mondja. Ha két menyecske van a háznál, akkor az egyik segít a másiknak az öltözködésnél. Ha valaki rendetlenül öltözött fel, azt megszólták a faluban. Kinevették, hanyagnak tartották. „Hibát azon is lehet találni, aki szépen fel van öltözve. Kinek milyen haragosa van, úgy nézik.” Aki erős mellben, azt szűkebb pruszlikkal leszorítják. A sovány lányok és asszonyok két inget vesznek magukra. Volt olyan, beszélik a faluban, hogy az egyik csípője lejjebb volt, mint a másik, kendőkkel tüntette el a különbséget. A kék szem, szőke haj képviseli a szépségideált. Akinek vékony a lába, arra azt mondják, hogy „cinege” lába van. Válltömést nem használnak, kinek milyen válla van. Általában a váll csapott. A hasnál nincsen ránc, arra ügyelnek, hogy lapos legyen, de mégis kerek a 10-12 szoknyától. Két-három leány volt a faluban, akiket úgy tartottak számon, hogy a legszebben öltözködnek, igyekeztek utánozni őket. Ezek a lányok néha 20 szoknyát is magukra vettek.


Néha 20 szoknyát is magukra vettek

Ruhagondozás

Az alsóruhát hetenként egyszer váltják. Az ingen és pendelen kívül kevés ruha kerül mosásra. Ezek közül is a hétköznapi piszkos darabok. A ruhák mosását a rájuk varrt sokféle dísz is nehezíti. Az ünneplő ruhadarabok némelyikét sohasem hordják hétköznap. Ezek a drágább anyagból készültek. Általában vigyáznak a ruhájukra és egy-egy darabot ritkán viseltek, hogy a lányuknak maradjon. Ha a vasárnapi ruhákból idővel köznapi ruhák lesznek, a cifraságokat lefejtik róluk és átvarrják más darabokra.

Ruhabeszerzés

„Kiruházás”, öröklés és varrás útján történik. Ha férjhez megy egy leány, akkor stafírungba kap a szüleitől kb. 20-25 öltözet ruhát. Természetesen ez az anyagi helyzettől függ, ki hogy bírja. A ruhák között van egy-két öltözet fekete, a többi színes. A ruhák alapanyagát a váci és a balassagyarmati vásárokon vették. Gyakran előfordul, hogy a cifra ruhát átalakítják leányaiknak, gyermektelen rokonoknak is szoktak ajándékozni ruhákat. Előfordul az is, hogy akinek nincs leánya, befesti a világos színű ruháit sötétre és úgy hordja el hétköznap. Újabban azokat a ruhákat, melyeket nem viselnek már – cifrákat – elviszik eladni Alsópeténybe és Ősagárdra, mert ott hasonló a viselet.


A bánki viselet

Bánkon különbséget tesznek azokkal, akik idegenből jöttek férjhez a faluba, annak ellenére, hogy idővel átvették, ha nem is teljes egészében a bánki viseletet. Általában csak evangélikus lányokat vettek feleségül a férfiak Nógrád, Alsópetény, Rétság, Acsád stb. falvakból. Ezekben a községekben is szlovákok laknak és nagyon kis eltérés mutatkozik a viseletükben. Eltérés a szoknya hosszában, a kötény kivarrásában és a blúzok keskenységében mutatkozik. Előfordul azonban, hogy például az Ipolyszegről átszármazott asszony rövid, széles gallérú, hátul kapcsolódó szoknyát hozott magával. ez az asszony máig is így hordja szoknyáit, csak a gallért vette keskenyebbre. Kendőjét úgy köti fel, ahogy Ipolyszegen szokás. A más faluból jöttek eredeti ruháikat viselik, kis módosításokkal. Mire elkopik régi ruhájuk, megöregszenek. „Nem volt a viselet egy olcsó dolog, igen sok pénzbe került, így el kellett hordani azt, ami volt.” „Amit átvett, az a fejviselet volt, a főkötőt úgy hordta, ahogy a faluban volt szokás, a ruhája meg maradt a régi.”
A bánkiak a maguk viseletét tartják a környéken a legszebbnek. Más viseletre azt mondják, hogy nem szép, minden lóg rajtuk, slamposak.


A bánkiak a maguk viseletét tartják a környéken a legszebbnek – méltán.

Asszonyok a ruházkodáshoz a pénzt, a tej, túró, tojás, vaj eladásából szerezték. Általában a faluban mindenki maga varrja meg és hímzi ki ruháit. Van olyan, aki lusta, vagy pedig „nem volt olyan esze”, hogy megvarrja magának, annak anyja, sógorasszonya, komaasszonya varrja meg és „írja” ki a mintákat.
Ha bánki leány más faluba megy férjhez, megtartja viseletét, amíg el nem használja, ha azonban újabb anyagból csinál magának ruhát és azt már úgy varrja meg, ahogy ott szokás. És akkor „így is jár, megy úgy is”. Akinek jobb a módja, vagy sikerül eladni a ruháit, az rögtön átveszi annak a falunak a viseletét, amelyikbe férjhez ment.
Kivetkőzés apránként történik, mert „nem bír annyit venni”, hogy kivetkőzzön egyszerre. Először az ingeket hagyják el, és helyette „kombinétot” vesznek, bekötött blúzokat viselnek, a szoknyákat „rakottra” varrják, alját nem szegik fel, csak felvarrják. Van aki a fejviseletnél kezdi a kivetkőzést.
A régi ruhákból, amit lehet, átvarrnak, amiből meg nem tudnak semmit csinálni, vagy eladják, vagy beteszik a szekrénybe. A hímzett kötényből díszpárnát, vagy fésűtartót készítenek. A csizmákat, amiket már nem hordanak, kamrában felakasztják, vagy felviszik a padlásra. ha nagy sár van, előveszik, hogy az „úri” cipőt kíméljék. A kivetkőzés általában azzal kezdődik, hogy más községekben járnak dolgozni. Utoljára a hajukat vágatják le rövidre, modern frizurát viselnek. Akik nagyobb ipari városokba járnak dolgozni, vagy oda mentek férjhez, néhány év múlva már azt is szégyellik, hogy valamikor viseletben jártak.

Viselet kor és állapot szerint

A viseletet a kor és társadalmi állapot determinálja. A leánygyermekek ruhája szabásban és díszítésben megegyezik a felnőttek viseletével, csupán anyagában tér el. A gyerekeknek olcsóbb anyagból való ruhákat készítenek. Régi szokás szerint, itt is a leány konfirmációra veti le a gyermekkori ruháit és öltözik felnőttnek, megkapja a nagylányviseletnek minden darabját. Bánkon a női öltözködés a konfirmációval kezdődik. Általában ekkor kapja az első új ruhát „vadonatújat mindenből”, a leány és menyecske öltözete a legcifrább, csupán fejviseletben van eltérés. A menyecskék is cifrálkodnak általában az első gyerekig. Ha nincs gyerek, akkor kb. 30 éves koráig. utána a ruha színe fokozatosan sötétedik, díszítése is szegényesebb lesz, általában ez a kor 30-40 év között van. 40 éves kora után már teljesen sötét ruhát hord, és csak a főkötő mutatja, hogy nem az öregek közé tartoznak. Ezen túl igen sok tényező befolyásolhatja egy-egy korosztály viseletének megváltozását, vagy stagnálását. Piros, fehér, rózsaszín, barna, zöld, kék, bordó, lila színeket alkalmaznak. Nem használnak sárga színt, s még a narancssárgát is csak alkalmanként viselik. A hajba mindenféle rózsás szalagokat kötnek, újabban csak egyszínűt, kéket, pirosat, rózsaszínt.


A viselet az életkortól is függ

A színek használatában legjelentősebb tényező a kor. A századforduló táján is a kor diktálta a különbséget. Akkor a különböző árnyalatú „láng színű festő”-ket viselték, apró nyomott virágokkal. Itt is, akár az ország bármelyik részén, három állapotjelző van: leány cifrában, az asszony pasztellszínekben, öregasszony feketében. A leány fehér ruhát visel és a fiatalasszony is az első gyerekig. Gyerek után már nem vesz fel fehéret, de még cifrában jár. 30 év után kezdi a pasztellszínű ruhákat viselni, kinek milyen színű tetszik. Kávészín, barna, zöld, kék, stb. Az asszonyok úgy 35-40 éves korukig a szoknyájukat piros posztóval szegik fel, 40 év után fekete bársonnyal. Azokat a felsőszoknyákat, melyeket színe miatt nem tudnak használni, fekete bársonnyal szegnek fel és elhordják a szoknya alatt, mint „szegett” szoknyákat. Az olyan asszony, akinek nincs gyereke, az addig cifrálkodhat, ameddig akar, ugyan ennek is határa van: „Volt a faluban egy asszony, aki már túl volt a negyvenen és cifra ruhába járt, felvett a fejére olyan selyemkendőt, amiért megszólták érte.”


A gyermekek viselete

Ha az asszony 40 éves elmúlik, már csak sötét ruhában járhat, fekete alapon igen apró fehér pettyes még megengedhető, de már nagyobb pettyű nem. Volt egy olyan időszak, hogy nem lehetett kapni csak nagypettyes kartonokat és kénytelenek voltak az asszonyok olyant venni maguknak, de egyöntetűen mondották, hogy nem mernének benne végigmenni a faluban, mert megszólnák őket érte. Így a szoknya alatt hordják el, vagy a ház körül. Ugyancsak megszólják azokat az idős asszonyokat is, akik sok szoknyát vesznek magukra „szélesre” öltözködnek. Özvegy Keviczki Pálné, aki már 78 éves 10-15 szoknyát vesz magára, az egész falu neveti. A templomajtón is oldalt kell fordulnia, hogy beférjen.
A fehér és cifra ruhákhoz a második fejezetben tárgyalt ingeket hordják. Ezek ujjain vagy gyári fodor van, mint az opleckón, vagy keresztszemes öltéssel, vagy lapos hímzéssel díszítettek. Az idősebb asszonyokét kék, fekete, bordó, lila hímzések díszítették.
A színes szoknyákat piros posztóval szegték fel, igen nagy divat volt az aljába kendermadzagot varrni, hogy „kacskaringósan” álljon. 35-40 év után már csak fekete bársonnyal lehet a szoknyák alját felvarrni.
Fehér, díszesen kivarrott kötényt is csak leány és fiatalasszony vehet fel, aki az első gyerek után is hordja, „azt ugyancsak megnézik a faluba”. Ettől kezdve fehér mosópamuttal kivarrott kékfestő kötényeket hordanak 40 éves korig. Utána már csak fekete klottból, vagy lüszterből valót, melyre körbe fekete gyári csipkét varrnak. Újabban lányok, asszonyok azonos színű kötényt viselnek, ezek széle körül cakkozott. Ugyanígy a többi viseleti darab a kezdeti színesedés után fokozatosan feketévé válik.
Számos tényező befolyásolhatja, siettetheti a viselet színeinek alakulását. Például az első világháború ideje alatt azok az asszonyok, kiknek a férje a harctéren volt, feketében jártak addig, amíg haza nem jöttek, nem is illett nekik színes ruhákban járni. Ha férje, vagy gyermeke meghal valakinek, gyász után nem veti le többé a fekete ruhát. Ha szülők halnak meg, akkor sem vesznek fel a gyász letelte után pirosat vagy rózsaszínt, hanem csak kék vagy zöld színű ruhákat.
Átmenet az egyik színből a másikba természetesen nem megy az egyik napról a másikra. Az egyes darabok külön váltják egymást bizonyos sorrendben. Legelőször a fehér hímzett kötényt váltja fel a kékfestő hímzett kötény, a kivarrott pruszlik helyett a bluckát hordják, a szoknyára már nem tesznek szalagokat, csak az alját szegik fel pirossal vagy feketével. Általában a templomi viselet sötétedik el legelőbb. A hétköznapi viselet is igazodik a korhoz fokozatosan, de ott több az engedmény, mert elhordhatnak odahaza olyan ruhát, amiben már nem lehet kimenni az utcára, ha meg éppen a boltba át kell szaladni, akkor a tetejére felvesznek egy másikat.
Ha egy asszonynak az ura fiatalabb, akkor az világosabb színű ruhákban jár, mert a férjének nem tetszik, ha „nyanyásan” jár, muszáj neki „fiatalkodni”, hogy az ura kedve el ne menjen tőle. Több olyan asszony van, akinek a férje 15-20 évvel idősebb, azok viszont öregesen, feketében járnak.
A főkötőt az asszonyok állandóan hordják. Odahaza kendő nélkül, főleg a fiatalabbak, az idősebbek inkább csak kendővel. Míg fiatal az asszony, addig még „bibliai órákra” is elmehet főkötővel, igaz, hogy ezek egy kicsit díszesebbek, de az öregasszony már nem, csak kendőben. Nyáron melegben, csak főkötőben lehet látni asszonyokat, kendőt csak akkor kötnek, ha kimennek a határba, vagy ha nagyon forrón süt a nap. Az elmondott szabályok társadalmi érvényűek. Az öltözködésben egyéni vonások is kifejezésre jutnak – komolyság, hajlam a cifrálkodásra -. A „szélesen” öltözködő özv. Keviczkinét, vagy a fiatalosan öltözködő idősebb asszonyt kinek a férje fiatalabb, megszólják. Szabadon választhat az asszony, hogy vasárnap a templomba mit vesz fel, hogy a kendőt az álla alatt köti vagy tűzi. Egyéni vonás az is, hogy a szoknyát rövidebben vagy hosszabban hordja. Az általános újabban rövid, de ha egy öregasszony is alkalmazkodik ehhez, nem nézik jó szemmel. A komolyabb asszonyok betartják a falu íratlan törvényeit az öltözködéssel kapcsolatban.

Ruházat alkalmak szerint

A téli-nyári ruhaváltás nincs időhöz kötve. Amint hűvösödik az idő, barchet szoknyákat vesznek fel, ha nagy a hideg, akkor két inget és nagykendőt. Fejükre plüss, szövet, bársonykendőt kötnek. Van, aki nagykendő helyett bársony kabátot, vagy vatelinozott szövetkabátot, mely szépen ráfekszik a szoknyára.
A századforduló táján a leányoknak és fiatalasszonyoknak díszesen kivarrott ködmönük volt, ezt hordták télen. „ez igen cifra volt csupa rózsa elől és hátul, de még az ujjain is voltak rózsák.” Vásárokon vették. Hordtak még abban az időben „bundát” is, ami annyiban különbözött a ködmöntől, hogy hosszabb volt és nem volt kivarrva. Ugyancsak ebben az időben hordták a szoknya fejezetben tárgyalt „szomárkát”. Ezeket a szoknyákat egyesek alsószoknyaként viselték, hogy ne fázzanak, mások felsőszoknyaként, vasárnap a templomba. Anyaguk vastag gyapjúszövet volt. Ha nagy hideg volt, akkor több szoknyát vettek fel magukra, amióta a „bugyi” divatba jött, a fiatalabb generáció azt hordja. Télen vastag anyagból, nyáron selyemből. A lábukon nagy hidegben csizma van.
A téli viselet levetésének nincs pontos ideje. Amikor az idő megenyhül, akkor már nem járnak téliesen. A legtöbb ruha ami rajtuk van télen: bundanadrág, 3-4 barhetszoknya, 4 szegett szoknya, két ing, blucka, nagykendő vagy vatelinozott kabát. Fejen szövet vagy bársonykendő, a lábon csizma. A legkevesebb ruha nyáron rajtuk: 1-2 „szegett” szoknya és rövid ing vagy blucka. Ha ing van rajtuk, akkor felvesznek hozzá egy pruszlikot. A lábukon nincs semmi. A gyerekek a nagy melegben hasonlóan öltöznek, mint a felnőttek.


Ünneplő viselet

Az ünnepi és köznapi viseletek között vannak az úgynevezett „idestova” menő ruhák. Az idestova menő ruha átmenet az ünneplő és a köznapi között. Ebben nem dolgoznak. 4-5 idestova menő ruhája van egy asszonynak, de van olyan, akinek 15 van.
A legrosszabb ruhát meszeléshez, disznóetetéshez, tapasztáshoz, takarításhoz és favágáshoz használják. Ezek a ruhák nem rongyosak, csak igen használtak. A házkörüli munka végzéséhez mindig kötnek maguk elé kötényt, újabban gumicsizmát húznak. Gumicsizmát a templomba is viselik ünneplő ruhával. Ha a határba mennek, akkor jobb szoknyát vesznek az otthon használt fakult öltözet fölé és kötényt kötnek. Munka alatt leveszik a jó ruhát és a bokorhoz teszik, hogy a nap ne fakítsa, és az alatta lévő rosszabb ruhában dolgoznak. A jó ruhába csupán jönnek s mennek. Nagyobb fizikai erőt igénylő munkánál például az aratásnál csak egy-két szoknyát és egy blúzt viselnek. Kopott ruha elhordása odahaza nem „szégyen”, fontos, hogy tiszta legyen.


Hétköznapi, otthoni viselet

A legszebb és legékesebb, legdrágább ruhákat nagyünnepkor – karácsony, húsvét, pünkösd – veszik fel. Az ünnepi ruhák száma igen sok. Egy-egy lánynak, asszonynak 10-15 öltözete is van. Többen csak ünnepnap vesznek fel bizonyos ruhákat, máskor nem. A legszebb ruhát karácsonykor veszik fel. Az első ünnepnapon sötétebb színű, a második napon világosabbat, vidámabb színűt. Ha sötétebb az alapja a ruhának, akkor is több a cifra rajta. Az ünnep első napján a fiatalasszonyok és leányok fehérben, az asszonyok kékben, zöldben, barnában, az idősebbek feketében vannak. Ha egy-egy asszony szép mintájú ruhában van, akkor a szomszédja megnézi, megtapogatja és rögtön azt kérdezi, hogy hol vette az anyagát. A kérdezett boldogan mesél a vásárlás körülményeiről. Nagyon büszke rá, ha többen is vesznek a ruhája anyagából.
Általában köznapra új ruhát nem csináltatnak. Az ünnepi vagy a vasárnapi ruha válik köznapivá, vagy idestova menő ruhává, még akkor is, ha módosítanak rajta „olyan cifrán azért nem illik hordani”.
Áldozócsütörtökön, a reformáció ünnepén, szentháromság napján és nagypénteken leány, asszony egyaránt feketébe öltözik, a kezébe fehér, színesen kivarrott zsebkendő van.
Szénagyűjtéskor a lányok és asszonyok vasárnapi ruhát vettek fel, „szépen öltöztek fel”, mert a munka tiszta volt, nem kellett ruhát váltani. Ha erős nap volt, levetették a felső szoknyát, mert féltették a színét. A 30-as években még vasalt kendőt, fehér pruszlikot és kötényt vettek fel szénagyűjtéskor.
A századforduló táján az esküvői ruha „olajos” festő volt. A nyakban fehér kendő volt, melynek szélén fodros csipke („kosicska”). A pruszlik is fehér volt, de nem volt kivarrva és mindezekhez bő kötényt („sata”) kötöttek. A 20-as évek táján már fehér „sikos” volt a szoknya és fekete klott vizitkét vettek fel hozzá, a fejre pedig koszorút illesztettek, amely az egész fejet beborította, hátul, a nyakszirtnél rozmaringok között kis tükör volt és sok széles hímzett szalag lógott le a szoknya aljáig. A menyasszonyi ruhához tartozott még a sifonból készült, slingeléssel díszített bőkötény is. Később módosult kissé ez a menyasszonyi ruha, fehér alapú, apró fekete mintás vagy rózsaszín szoknyát vettek fel, s fehér pruszlik lett a feketéből, a bőkötény megmaradt. Később a szoknya tiszta fehér lett, színes szalagok kerültek rá, nemzetiszínű, piros, rózsaszín stb. A bőkötény helyébe rendes fehér kötényt viseltek. A 30-as években már színesen kivarrott kötényt kötöttek fel a menyasszonyi ruhához. A blúzt gazdagon díszítették flitterekkel, a vállkendő (koszicska) megmaradt. Egyéni ízlés szerint öltöztek a menyasszonyok, mert volt olyan, aki színes kötényt kötött fel és nem vett hozzá kendőt, volt aki viszont fehér slingelt és luggalással díszített kötényt vett fel, - melynek színes zsinór volt a megkötője – az felvette a vállkendőt.A koszorúba ezüst kalászokat tettek.


Asszonyok „idestova” menő ruhában

Emlékezet szerint valamikor esküdtek feketében is, hogy miért, azt nem tudják, azzal magyarázzák, hogy abban az időben halt meg valakije a családban az illetőnek.
Ma a menyasszonyi ruha teljesen fehér, selyemből készül „olyan uras”. A pártaszerű fejdíszen a koszorút felváltotta a fátyol. Hogy a szokás mennyire maradt meg a menyasszonyi koszorúval kapcsolatban, itt lehet látni, mert már mint említettem is, régen az egész fejet a koszorú borította be, most a fátyolt szedik úgy össze a fejen, mint régen volt a koszorú.
Lakodalomban a gazdasszonyok közvasárnapi ruhába öltözködnek és fehér szakácska van rajtuk (melles kötény), „így forgolódnak a konyha körül”. Ha idősebbek, akkor feketébe vannak, ha fiatalabbak, akkor kékben, bordóban stb. A koszorúslányoknak a fején kis művirág koszorú van újabban. A koszorúslány megjelenése újabb szokás az esküvőn. A századforduló táján, amikor hazajöttek a templomból, akkor a menyasszony rögtön átöltözött, levetette a lángszín szoknyát és helyette valaki kartonszoknyát vett fel, hozzá fehér pruszlikot, kötényt és kendőt. Ebben mulatott reggelig. Ma a menyasszony éjfélkor öltözik át pettyes ruhába, másnap reggel menyasszonyi ruhába megy templomba, de már kikötős kendőben (kitka). Ez után még néhány vasárnap felveszi a fehér ruhát a templomba.
Vasárnap délutáni ruhák az utca és rokon látogatás számára készülnek. Nyáron, vasárnap délután a tópartra járnak legények és lányok táncolni. Idősebb asszonyok pedig zenét hallgatnak.


Templomba menő ünnepi viselet

A gyász színe fekete, „minden fekete rajtuk, csak az ing fehér”. A félgyász színe kék, zöld. Szülőket, testvéreket egy évig szokás gyászolni, az év vége felé szokták a félgyászt hordani. Nagyszülőket régen 4-5 hónapig gyászolták, ma már csak 3-4 hétig. Anyóst, apóst régen szintén 1 évig gyászoltak. Ma már csupán temetés után vasárnap mennek feketébe a templomba a fiatalok. Fekete ruhája mindenkinek van, azt még kiruházáskor kapta, illetve varrta magának. Halottnézőbe és temetésre mindig feketébe mennek.
A nagygyász egész életre befolyásolja az öltözködést, ha valaki fiatalon veszíti el a férjét vagy gyerekét, legtöbbször egy életen át feketében jár, nem öltözik át színesbe. Erre igen sok példa van Bánkon. 35-40 év felé meg már akinek meghal valakije, úgyis feketébe jár élete végéig. Aki gyászol, az feketébe jár hétköznap és vasárnap.
A bánki halottakat korának megfelelően öltöztetik fel. A fiatalt cifrába, az öreget feketébe, a leánygyermeket menyasszonynak. A századforduló táján lángszínű, vagy glott ruhát adtak a fiatal halottra, a fejére „rozmaringos” koszorút tettek. Természetesen figyelembe veszik a halott utolsó kívánságát. Előfordul, hogy fiatalasszonyt kívánságára feketébe öltöztetnek, fejére rojtos fekete bársonykendőt tesznek. Ha volt kedves ruhája, azt mellé teszik a koporsóba.

 
A gyász viselete

Szokás volt még Bánkon az elevenek meggyászolása az első világháború idején, akiket elvittek katonának, hozzátartozóik addig, amíg vissza nem tértek, feketében jártak.

Hímzés

„A történelmi, a nemzetiségi, a vallási viszonyok, a gyakori érintkezési alkalmakból kialakult rokoni kapcsolatok, a Galga és a Lókos patak közötti területen, Galgaguta, Vanyarc, Legénd, Acsa, Csővár, Felsőpetény, Ősagárd, valamint bánk községekben is megteremtették a paraszti életformának, így a viseletnek, a hímzésnek is az egyöntetű fejlődését.” 
E faluk lakosságának helyzete közös anyanyelve, vallása megteremtette az azonos felekezeti közösségek közötti házasságkötéseket, és ezzel a rokoni és baráti kapcsolatok kialakulását is. Az ilyen jellegű kapcsolatokkal közelebb került egymáshoz a viselet, a szőttes és a hímzés is. Természetesen vannak helyi sajátosságok, de általánosságban a fenti községek hímzése egy csoportba fogható össze. 
Bánk község hímzésművészete nem nagy múltú. Dajaszászy F. Józsefné és Manga János megállapításai szerint a múlt század 70-es éveire tehető és forrását bizonyára a kétszínű fonallal, keresztszemes technikával kivarrott kézelőkben kell keresnünk.
Gyűjtéseim során a ma élő 70-80 éves asszonyok ingeinek kézelőjén piros-fekete fonallal kivarrott mértanias ábrákat találtam. A későbbi színösszeállítású a piros és kék fonallal készített kézelők.
A mai szabadrajzú hímzés valószínűleg a 30-as években terjedt el a női és férfi viseletdarabokon. A 19. század végén még keresztszemes hímzést találunk a kézelőkön, a kötényeken már megjelenik a gyári rózsásszalag, általános a gyapjúfonallal úgynevezett „margitöltéssel” díszített kötény.
Későbbi kékfestőből, vagy klottból készült úgynevezett szakácska, alsó szélének fehér gépvarrással készült díszítése.


Keresztszemes hímzésmotívumok

A régi női ingek kézelői kétszínű keresztszemes öltéssel készültek. Ez a régi hímzés tovább megmaradt az új mellett, mert ezeket a régi ingeket hétköznap még ma is használják, mert igen erős kendervászonból készültek.
Érthető a keresztszemes technika alkalmazása, éltek a házivászon adta lehetőségekkel, könnyen tudtak mértanias díszítményeket hímezni a vastag rostú anyagba. Amint azonban a vászonról áttértek a finomabb gyolcs anyagra, változtatták a hímzést is. A gyolcson majdnem mindig laposöltéssel találkozunk.
Érdekes megfigyelni azt a tényt, hogy országosan a 30-as években kezdett a szabadrajzú hímzés színesedni. Megfigyelhető ez a folyamat a bánki hímzéseken kívül a galgamenti, kalocsai, sióagárdi, cinkotai hímzéseknél is.


Bánki hímzésmotívum

A leányok és fiatalasszonyok még ma is viselik a hímzett pruszlikot és inget, kiegészíti még ezt az öltözetet a hímzett kötény. Találkoztunk elvétve hímzett főkötőkkel is, melyek fölé hímzett kendőket kötöttek. Ezt az igen díszes ruházatot még kiegészítette a kivarrott vállkendő és zsebkendő.


Menyasszonyi zsebkendő

A múlt század végétől készítettek keresztszemes technikával készült kézelőket. A kézelők fekete-piros mosópamuttal készültek. A század elején kezdték a kék színt használni, felváltva a feketével. Később a fekete színt elhagyták és csak a kék színt használták. Érdekes megfigyelni, hogy a kézelőkön lévő hímzés a múlt század végén igen keskeny volt, a századforduló után kezd szélesedni, megjelenik a stilizált virágmotívum, ezzel egy időben több színt alkalmaznak egymás mellett. A negyedig ábrán látható stilizált virág a későbbi kézelőkön is megtalálható, de már lapos- szár- és huroköltés formájában, szabadrajzú díszítésen. A negyedik képen jól látható stilizált, mértani formájú virág naturalisztikussá vált formája. A 30 évvel ezelőtt egyszínű volt a hímzés, leginkább piros vagy kék, a mai tarkaságát lassú alakulással érte le.


Bánki hímzésmotívumok

A pruszlikon a hímzés elhelyezése és mérete a divat szerint változik, 1-3 csík az elején. Hátrészét a szabásvonalak mentén és a karöltő körül varrják ki. A Múzeum birtokában lévő (Ltsz.62.16.6) a legrégibb darabnak csupán a hátát varrták ki színes pamutfonallal, lapos-, szár- és margitöltéssel. Anyaga kékfestő. Tulajdonosa ifj. Petrás Pálné édesanyjáé volt, attól örökölte. Gyűjtésem során nem került elő hozzá hasonló, a ma élő 70-80 éves asszonyok nem emlékeznek ehhez hasonló pruszlikra.
A másik pruszlik alapanyaga, mintás fekete szövet, melynek szintén csak a háta díszített lapos-, szár- és margitöltéssel, valamint flitterekkel. Tulajdonosa Maczó Andrásné 77 é. asszony leánykorában viselte. Ha két pruszlikot összevetjük, nem kétséges, hogy két egyforma darabbal állunk szembe, még akkor is, ha a ma élők nem emlékeznek a kékfestőpruszliknak a viselésére. Az is lehetséges, hogy ebben az esetben divatról volt szó, viselője látta valahol és levarrta, de általános divattá akkor még nem vált.
A pruszlikok hímzése először csak pirossal történt, a hátrész továbbra is a szabásvonalak mentén. Virágokkal, levelekkel úgy tervezték, ahogyan azt a hímzendő felület megkívánta. Eleinte először csak a gombolás körül hímeztek keskeny csíkot, a hímzés szélét gyári slingeléssel díszítették.
Az itt bemutatott első darab többszínű pamutfonallal díszített, de még a hagyományos régi, a gombolás körül hímzett keskeny csíkban. A második pruszlik lila és kék fonallal készült, gyász letelte után hordta a viselője, mert mint mondotta „nem illett rögtön cifrát felvenni”. Ezen a pruszlikon a gombolás két oldalán páros madarak láthatók, a későbbi pruszlikokat már úgy hímezték, hogy ezek helyére is egy-egy sor virág került. A század elején készült hímzett pruszlikok mintái igen aprók voltak, az ezeket felváltó 30-as években divatba jött darabok már nagymintával készültek.
A kötények alját és két felső sarkát hímezték ki. A két felső sarokba egy-egy virágcsokor kerül. A kötények anyaga gyolcsa. Ezeket a kötényeket megelőzte a kékfestőből vagy fekete glottból való szakácska, melyeket „forhamentlivel” és margit-dísszel varrtak. Később a széleket fehér gépvarrással, vagy fehér laposöltéssel hímezték ki.
A 30-as években kezdett divatba jönni a hímzett főkötők viselése. Azonban hamar visszatértek a gyári csipkével díszítettre, mert az kevésbé volt munkaigényes. Ugyancsak ezekben az években hordták a kézzel kivarrott fejkendőket, a szögletes kendő egyik sarkát varrták ki, és ezt a sarkát még gyári slingeléssel is díszítették.


Hímzett vállkendő

Viselethez tartozott még a hímzett vállkendő (koszicska), melyet mindig piros mosópamuttal varrtak ki a két megkötőjének sarkát és a hátrész közepét. Ugyancsak a hátrész közepére a sarokminta alatt keresztszemes technikával a leánykori nevüket varrták. A szabott kendő szélére 10-12 cm-es kézi horgolású csipke került.
A leány ünnepi viseletéhez hozzátartozott még a színes pamutfonallal, laposöltéssel kivarrott zsebkendő, melynek vagy a két szemben lévő sarkába tettek egy-egy csokor virágot, vagy pedig körbe hímezték. Szélére széles gyári slingelés került. Itt kell még megemlíteni az úgynevezett menyasszony avató zsebkendőket, melyek az előbbinél valamivel nagyobbak, igen gazdagon díszítettek. Ezeket a zsebkendőket esküvőkön használták. A templomba az avatáskor vagy a két nyoszolyóasszony fogja a menyasszony feje fölött az avatási szertartás ideje alatt, vagy pedig a koszorúra tették, jelképezve, hogy már asszony.
Az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy amíg házivásznat használtak, addig keresztszemes hímzést használtak, amikor azonban áttértek a gyolcsra, váltották a hímzést is. A gyolcsokon mindég szabadrajzú hímzéssel találkozunk.
Öltésmódjuk a lapos-, szár- és huroköltés és margitöltés. Virágokból és levelekből a hímzendő felületnek megfelelően szerkesztik a mintát. Az ingvállak kézelőit egyenes szűk alakban, a pruszlikokat a szabásvonalak mentén és elől a gombolásnál varrták ki. A kötények alját keskenyebb vagy szélesebb csíkalakban hímezték, két felső sarkába egy-egy virágcsokor került. Régebben a megkötőjük egyszerű zsinór volt, a 30-as évektől a kötény anyagával azonos szélesebb megkötőt készítettek, melyeknek végét szintén hímezték.


Menyasszonyi kendő

A fejkendőknek egyik sarkát hímezték. A vállkendőknek három sarkába került hímzés, a zsebkendőket pedig koszorú futja körül, vagy a két szemben lévő sarkában egy monogram, illetve évszám kerül.
A mintákat nemcsak hivatásos íróasszonyok írták, hanem minden családban volt egy-egy ügyesebb leány, akik ceruzával kirajzolták az előbbi darabokat véve alapul, csak a virágokat variálták, és pedig oly módon, hogy egy-egy új mintát emlékezetből beleírnak. Gyakran élővirágokat próbáltak lerajzolni és kivarrni. Felhasználták a korábbi keresztszemes technikával díszített kézelők mintáit és azokat variálták.

Akadnak ügyes íróasszonyok is. A legügyesebbek közé tartozik Szkubán Jánosné, Velki Mária, Benkó Mihályné stb. Szokás volt az íróasszonyoknak munkáiért napszámmal fizetni. Szkubán Jánosnénak például 30 hold földjük volt. Ő volt a legügyesebb íróasszony, de a sok határi munka miatt csak úgy tudott írni, hogy több asszony igényét egy-egy napra összegyűjtötte és otthon maradt. Az asszonyok viszont ezért ellenszolgáltatásul egy-egy napra napszámba mentek hozzá.
Egy-egy textil kihímzése nagyon sok esti órát vett igénybe. A földeken dolgoztak nappal és csak este tudtak varrással foglalkozni, és vasárnap. Leggyakrabban használt színek: piros, világoskék, sárga, rózsaszín, zöld, lila, bordó, narancssárga és fehér. Motívumaik: tulipán, szegfű, nefelejcs több színben és többféle rózsa. A 30-as évektől kezdve a természet színeihez igazodnak és megmaradnak a virágoskertek virágainál.
Egyszerű fehér hímzésen keresztül – melyet a férfiingek elejének hímzésére használtak – fekete-piros, sötétkék-piros, színeződéssel jutott el fokozatosan egyéb színeken keresztül a mai színekig. A színeződést itt is a piacokra, úri és iparos házakhoz bejáratos parasztasszonyok kezdték el, akik portékájuk eladása közben körülnéztek a polgári lakásokban és az ott látott, számukra szépnek talált újdonságokat otthon saját ízlésüknek megfelelően felhasználták. Nagy szerepe volt a színes, széles gyári szalagoknak is, melynek rózsáit ma megtaláljuk nem egy pruszlikon vagy kötényen. Ugyanez a színesedési folyamat játszódik le a szőtteseknél is, de erre egy következő fejezetnél fogok kitérni.
A hímzés, illetve a varrás tudománya, a színérzék helyes kifejlődése épp oly művészi ösztönt követel, mint „az írás”. Hiába „ír” valaki jól, ha azt a varró nem tudja szépen kivarrni. Aki nem szeret varrni, vagy csúnyán varr, azt megszólják. Ilyenkor rendszerint odaadják bérbe kivarrni. Keskenyebb a díszítés és egyszerűbbek a virágok is azoknál, akik nem szeretnek varrni.
Néhány kivételtől eltekintve mindenki ért a varráshoz. A kislány a varró felnőttek társaságában korán érdeklődik a hímzés iránt, legelőször a varrást tanulja meg, később, amikor ez már jól megy, akkor a töltött varrást. Ezeket az öltéseket az iskolában kézimunkaórákon is gyakorolják. Először kis zsebkendőkön próbálkoznak. A felnőttek kirajzolják a mintákat. A felnőttek megmutatják az öltés irányát is. A jó varró mindig maga felé ölti be a tűt az anyagba, és a levél vagy szirom hegyétől a közepe felé halad az öltéssel, nem hosszába, mint a magyarok, hanem keresztbe. Egy-egy szirom vagy rózsa kivarrása után átöltenek a következő mintába. Amikor kifogy a fonal a tűből, nem varrják el, szabadon hagyják. Ha a mintával elkészültek és nem tudnak más mintába átölteni, akkor elharapják a fonalat az anyagtól kb. 1-2 cm-re. Megtanítják a kislányokat a helyes hímzésre is, illetve azoknak a színeknek a használatára, melyeket a faluban használnak. Először egy színnel varrják ki az anyagot, pl. zölddel a leveleket, vagy a rózsákat pirossal. Ez határozza aztán meg, hogy milyen más színeket kell hozzáadni. A használt színeknek rendje van; a rózsa az mindég piros, a belseje rózsaszínnel van kitöltve, szárak, levelek zöldek, a nefelejcsek kékek, közepük sárga, a szegfűk rózsaszínek, sárgák, tulipánok szirmai többszínűek, piros, kék, sárga. A bimbók színei rózsaszín és piros. A szászorszépek színei piros és rózsaszínnel kontúrozottak. Amikor már a leányok elsajátították az öltéselemeket és a színezés technikáját, a saját viseleti darabjaikat kezdik varrni, kelengyéjüket is elkészítik.
A hímzés legfontosabb kelléke a tű és a fonal. Kiválasztása nem kis gond. A varrótűnek vékonynak kell lennie, hogy a vászonba ne hagyjon lyukat, és hosszúnak, hogy a hímzés által megadott szélességeket könnyen tudja átérni. Minden háznál több tű van, az esetleges elvesztés, vagy eltörés miatt ne akadjanak meg a munkában. A pamutot Rétságon, Balassagyarmaton és Vácon szerezték be vásárok alkalmával. A két világháború között a MEZ és a DMC fonalakat használták, mert ezek színtartóak voltak.
A varrásnál nagyon ügyeltek arra, hogy a kezük tiszta legyen, mert a piszkos, izzadt kézzel készített varrást ki kellett mosni, úgy viszont a fonal veszített a fényéből. A szín tartósságáról kétféle módon győződtek meg, hogy a fonalból egy-két szálat forró vízbe bemártanak, beszappanozzák és a fehér anyag között áthúzzák többször, vagy pedig kivarrnak egy pár motívumot, lúgos vízben kifőzik, ha nem hagy nyomot, akkor nyugodtan varrnak vele. A fenti eljárásokat csak akkor csinálják, ha nem ismerik a fonal márkáját.
A pamutnak nagy értékes van, vigyáznak rá, hogy kevés vesszen kárba. Ezért papírgyűrűre gombolyítják fel a motringokat, így nem gubancolódik össze. Arra is ügyelnek, hogy ne piszkolódjon, ezért amikor varrnak vele, egy kis dobozba teszik. Mindig gyűszűvel varrnak.
A színesen kivarrott textíliák mosására nagyon ügyelnek. Igen ritkán mossák, csak akkor, ha nagyon látszik már, hogy piszkos. Mosáshoz eső vagy kútvizet használnak, régebben a vízbe kis hamulúgot tettek, vagy háziszappant használtak. Újabban üzletből vásárolják a mosóport. A gyolcsból készült darabokat keményítik. A szárításra is ügyelnek. A kivarrott ruhát mindig kifordítva terítik ki, hogy a nap ki ne szívja a fonalak színét. Félnedvesen szedik le a kötélről és a visszájáról vasalják, hogy a hímzés szépen kidomborodjon.
A tiszta ruhákat a sublótokban és a szekrényekben tartják. Az inget kivéve mindent kifordítva hajtanak össze, hogy az esetleges piszkolódástól megóvják. A kikeményített alsószoknyákat a gerendára akasztották fel, hogy ne törjön.
Ma már igen kevesen járnak Bánkon hímzett ruhákban. Egyre inkább tért hódít a városias ruha, különösen a fiatalok körében. Az idősebb asszonyok meg koruknál fogva nem járhatnak színesen kivarrott holmikban, s így a féltve őrzött hímzett darabok szekrénybe kerülnek, nem használják őket. Az élelmesebbek megpróbálják eladni ott, ahol még viseletben járnak – Ősagárd, Alsópetény – mások pedig a hímzett kötényekből díszpárnákat, a pruszlikból pedig fésűtartókat készítenek.


Hímzett zsebkendő

 
Baba menyasszonyi viseletben[2]

Összegzésül elmondhatjuk, hogy a bánki hímzés speciális jegyeivel kitűnik a szomszéd községek hímzésanyagából. Színeiket ritmikusan alkalmazzák. Színösszeállításuk abban különbözik a magyarokétól, hogy a kék és zöld színt kevésbé hangsúlyozzák és a virágokat, leveleket keresztben haladó rövid öltésekkel töltik ki.
A mai színes varrást egykor fehér hímzés előzte meg, ezt a tényt a férfiingeken keresztül tudjuk figyelemmel kísérni. Apránként kapott helyet a piros, piros-fekete, piros-kék színösszeállítás. Az alapanyag, amelyen a hímzések történtek, házivászon volt, amikor a vastag házivászon helyett bolti gyolcsot kezdtek használni, megváltozott a hímzéstechnika is. Az addigi szálszámolás után készült keresztszemes technikával hímzett darabok helyett, szabadrajzú, laposöltéses díszítések kerültek. A kezdetbeni mértanias minták átváltoztak előbb stilizált, majd naturalisztikus virágdíszekké „ahogyan országszerte alakult”.
A bánkiak hímzéseit a motívumok tagoltsága, pontos kirajzolása és megmunkálása jellemzi. Használati tárgyaikat, ruhadarabjaikat díszítik, hogy azok ne csak hasznosak, hanem szépek is legyenek.


Egy bánki hímzett pruszlik


Fehér főkötő

Összeállította: Végh József mkl 

[1] Bán Elek: Bánk község viselete és hímzése c. szakdolgozata felhasználásával

[2] Ivanics Istvánné készítette

További látnivalók, értékek

helykitolto kép

Települési értéktár

Bánk rengeteg titkot rejt ma is. Érdemes azonban eme szépségek, csodák nyomába eredni, felkutatni. Sokféle tanulmány, régebbi monográfia közöl részeket falunk múltjáról, szokásairól.
helykitolto kép

Bánki „tengerszem” (Bánki-tó)

A falu nevezetessége, legfőbb vonzereje, a közepén elhelyezkedő közel hét és fél hektáros vízfelületű tó. Ennek köszönheti ismertségét, idegenforgalmát.
helykitolto kép

A bánki népviselet I. rész

Ha a szűkebb környezetet nézzük, Nógrád megye nyugati része - a volt Rétság járás területe - meglehetősen változatos képet mutat néprajzi, népességi szempontból. Ha csupán az idősebbek viseletében is, de mind a mai napig felfedezhetők a palócságra jellemző ruhadarabok, és emellett meglehetősen sok településen figyelhetjük meg az itt élő szlávok és német nemzetiségiek népi öltözködési hagyományait.

helykitolto kép

Szlovák nemzetiségi tájház

A Szlovák Nemzetiségi Kiállítás egy régi szabadkéményes parasztházban mutatja be a helyi szlovákság XIX. századi életét, viseletét, berendezéseit, használati tárgyait.
helykitolto kép

Pinceház, faragott kőtáblával a Hősök terén

A bánki faluközpontban lévő pince a régi idők hangulatát őrzi. Építtetője még 1937-ben is fontosnak tartotta, hogy az építés évszámát és a tulajdonos nevének kezdőbetűjét egy kőtáblába vésessék a homlokzat díszéül. A pinceházat Simon János kőművesmester építette. Belül boltozatosan ki van rakva kővel. Ő faragta az építtető névmonogramját és az építés évét megörökítő kis táblát is. A tábla jelentése: Épült 1937-ben Krisko János számára.
helykitolto kép

A bánki víznyelő

2014 májusban – rendkívüli esőzések után – egyik reggel Bánkon a helyiek arra lettek figyelmesek, hogy a Jenői-patak megáradt vize egy közel 10 m átmérőjű, friss beszakadás alján – visszaduzzadás nélkül! – eltűnik a sziklák között.
helykitolto kép

A bánki evangélikus templom

Bánk későbarokk temploma 1783-ban épült. 1784. augusztus 6-án szentelték fel, Kellisch Sámuel lelkészsége idejében. Az ő irányítása alatt készült el a paplak is. „Harcos, bátor egyéniség lehetett, aki sziklaszilárd hittel küzd Mária Teréziához intézett felirataiban népe vallásszabadságáért, hitének gyakorlásáért.” – írta róla 1959-ben, a templom fennállásának 175. évfordulójára készült visszaemlékezésében L. Kovács András lelkész.
helykitolto kép

Régi sírok a temetőben

Egy temető az élő falu tükörképe. Ha valaki végigsétál benne, sok mindent megtudhat a településről is. Megismerheti történetét, nyelvét, nemzetiségét, vagyoni helyzetét, szokásait.
helykitolto kép

Sírok a zsidó temetőben

A katolikus temető mellett a fák között található az egykori zsidó temető. Már ami megmaradt belőle. Bár jelentős zsidó lélekszám sohasem volt a településen, mégis minden bizonnyal több sír is állt valaha itt. Meglehet, hogy az avar alatt még lapul néhány sírkő. Mára két héber és egy magyar nyelvű látható mindössze. Megőrzésük mindamellett fontos, hiszen hozzá tartoztak a település múltjához.
helykitolto kép

Feszület a római katolikus temetőben

Bár a falu lakosságának nagy része az evangélikus vallást követi, a római katolikus temetőben való sétánk kapcsán szólnunk kell katolikus vallás bánki jelenlétéről is.
helykitolto kép

Laluja András szobrászművész (1934 – 1999)

1934-ben született Esztergomban. 1963-ban szerzett diplomát az Iparművészeti Főiskola díszítő szobrász tanszakán Dósa Farkas András, Borsos Miklós és Illés Gyula növendékeként.
helykitolto kép

Louis Armstrong szobra a Tó Hotel kertjében

A szobor a Tó Wellness Hotel kertjébentalálható. Alkotók: Győrfi Lajos. Felállítás éve: 2004. A művész nagy empátiával, szeretettel és tisztelettel mintázta a korszakos jazz-zenész portréját. Kecses, szakított andezit sziklára helyezte a portrét úgy, hogy a trombita tartása ne zavarja az arcjáték érvényesülését, jól látható legyen az ujjak játéka.

1

2

© Bánk Község Önkormányzata - 2022