blokk címe

blokk tartalma

Látnivalók, értékek

A bánki népviselet I. rész

Közzétéve: 2020-03-03

Ha a szűkebb környezetet nézzük, Nógrád megye nyugati része - a volt Rétság járás területe - meglehetősen változatos képet mutat néprajzi, népességi szempontból. Ha csupán az idősebbek viseletében is, de mind a mai napig felfedezhetők a palócságra jellemző ruhadarabok, és emellett meglehetősen sok településen figyelhetjük meg az itt élő szlávok és német nemzetiségiek népi öltözködési hagyományait. Ez utóbbiak még némiképp jobban is megőrizték viseletüket, annak ellenére, hogy a térségre is jellemző volt a XIX. sz. végén induló magyarosító politika, s a közelmúlt mindent összemosó fél évszázados irányvonal sem kedvezett a hagyományok ápolásának.     Ha a térség térképére nézünk, feltűnhet, hogy azok a települések őrizték meg magyarságukat - s ezzel együtt palócságukat - melyek felfűzhetők a Börzsöny hegység lábához simuló karéjra; Diósjenő, Tolmács, Borsosberény, Nagyoroszi, Drégelypalánk, és Hont tartozik e láncolatba.
Rajtuk kívül csak Romhány sorolható a térségből a palóc népességhez. Mindennek magyarázatát történelmünkben kereshetjük. Az említett településeken figyelhető meg ugyanis leginkább a lakónépesség folytonossága. Már a tatárjárás mindent elpusztító borzalmai során csak azoknak volt esélyük a túlélésre, kik még idejekorán menedéket kereshettek a Börzsöny rengetegében. Az évszázadok folyamán a vidék számtalanszor áldozatul esett a háborús célpontjaik felé igyekvő német, török és magyar hadak fosztogatásának. Valahány alkalommal seregek vonultak keresztül a vidéken Nógrád, Drégely vagy távolabbi várak el - vagy visszafoglalására, mindig az itt élő egyszerű emberek is kárát látták a hadimozgásoknak.    

A török hódoltság másfél évszázada alatt úgyszintén sokszor menekültek végső elkeseredésükben az oltalmat, élelmet nyújtó hegyek közé. A török elvonultával szánalmas kép tárult a vizsgálódó elé. Csak az említett településeken volt némi lakónépesség, a Cserhát nyúlványainak védelmet nem jelentő lankáin élők jórészt elpusztultak, elmenekültek.     Csak lassan indult újra az élet, a föld megműveléséhez pedig munkás kézre volt szükség. A vész elől elmenekült, s most visszatérő földbirtokosok igyekeztek újra telepíteni területeiket, de szép számmal érkeztek a könnyebb megélhetés reményében önkéntesen útnak indulók is. Az újhazát keresők elsősorban a felvidéki szlovákság köréből kerültek ki. Kivétel közülük Berkenye esete. A váci püspöki uradalom ugyanis ide -elsősorban erdei művelésére - német telepeseket hozott birtokára. Az itt felszaporodott népesség egy része aztán továbbállva alapította meg Szendehelyet s később Katalinpusztát.     

A jövevények évszázadokon keresztül őrizték kultúrájukat. Különösen igaz ez a németekre, kik az óhazától elszakadva nemigen találtak a közeli környezetben azonos kultúrkörből érkező népességet. E zártságból eredően s az eltérő gyökerek miatt, bár Diósjenő közvetlen szomszédságában egyaránt található hagyományait ma is őrző szlovák és német település /Nógrád és Berkenye/ a néprajzi vonatkozások egymásra hatását egyáltalán nem fedezhetjük fel. Csupán a XX. sz. második felében indult meg a valamiféle közlekedés a falvak között az egyre gyakoribb "külső" házasságkötések révén. Ekkorra oldódtak fel csupán annyira a kötelezően követendő normák, melyek korábban nemigen tették ezt lehetővé. A falvak közötti rokonsági kapcsolatok kialakulását más szempontból igen erősen meghatározzák a vallási kötelékek.    

A török hódoltság után, a veszteség pótlása érdekében, 1699-ben a Zichy és a Balassa család tagjai telepítették újra a falut a Felvidékről Túróc megyéből érkező evangélikus szlovákokkal.
 

Viseleti darabok[1]

A pendel, pentő („rubacs”) három-négy szél kender-, pamukos-, félpamukos vászonból készül. Az egyes széleket házi cérnával, kézzel varrják össze. Átlagos hossza kb. egy rőf (65-70 cm) térdig ért. Hosszát mindig viselőjének magassága és a divat által diktált szoknya hossza határozta meg. A pendel eleje sima, két oldalt rakott vagy ráncolt. A hasadék régen hátul volt, újabban oldalt van kb. egy arasznyi. Ráncok egy irányban vannak szedve, hátul csak akkor, ha viselőjének lapos fara van és erősíteni kívánja. Meghatározza a pendel ráncolását még az a tény is, ha sovány viseli, akkor apróbb ráncba szedi, hogy erősítse magát. Arra nagyon ügyelnek, hogy a hasnál ne legyen ránc.    
Elkészítése és szabása attól függ, hogy hány szélből készül, ha pl. három szélből varrják, akkor az eleje és hátulja van egy-egy szélből, a harmadik szélt felébe hajtják. A felébe hajtott vásznat nem szabályos átló mentén, megközelítően egyforma részre szabják. Szabás után így három vászon darabot nyernek, a két keskenyebb vásznat középen összevarrják. A két trapéz alakú vásznat a pendel elejéhez, illetve hátuljához varrják oly módon, hogy a keskenyebb szél felülre kerül, a szélesebb rész alul marad – a pendel aljának bővebbnek kell lennie - . A szabásból adódó egyenetlenségek megszűnését a házivászonnak, a kívánt méretre való nyújtásával érik el. Ugyanis a két darab trapéz alakú vászon oldalai hosszabbak a pendel elejénél és hátuljánál. Összevarrásánál a pendel elejét illetve hátulját nyújtani kell a trapéz alakú vászon oldalaihoz.


A pendel

Ha négy szélből készül, akkor a négy szélt összevarrják, ráncokba szedik, keskeny gallérba varrják, madzaggal kötik meg hátul egy csomóra, majd előre hozva maslira kötik. A századforduló után horgos kapocs került a helyébe.    
Általában mindenki maga készítette el a pendelét, aki nem tudta, annak édesanyja varrta meg. A leányok kelengyébe kapták, számuk mindég a vagyoni helyzettől függött, szegényebbeknek 2-3, gazdagabb leányoknak 20 is volt. A hétköznapi pendel kenderből, a vasárnapi pamukos vászonból készült.     
A pendelt csak a széle ujjú („siroka kosele”) rövid inggel hordták. Ha keskeny ing („uszka kosele”) volt rajtuk, akkor nem vettek fel hozzá pendelt. Mosás után csak ráncolták, nem vasalták, összecsavarva tették a sublót fiókba, madzagjával összekötve.    
A pendelt általánosan a 30-as évekig hordták, fokozatosan hagyták el viselését. Férjhezmenetel után még 2-3 évig felvették az első gyerekig. Helyette többnyire a második világháború után alsónadrágot „bugyit” viselnek. Ma már csak egy pár idős asszony hord a faluban pendelt.     
A pendelre fehér gyári sifonból készült alsószoknyát „fehér vasalt szoknyát” vettek fel, 4-8 szélből készítették, alján 8-10 cm-es felhajtással. Alját gyári csipke v. slingelés díszítette. Apró ráncú, keskeny gallérba szedett, oldalt kapoccsal csukódó. Keményítve viselik 25 éves korig, utána puhán, 30 éves kortól az asszony felváltja a fehér alsószoknyát sötétkék, vagy fekete karton, illetve „barhet” „szegett” szoknyával. Ezek is 4-8 szélből készültek, az aljuk bécsi piros posztóval szegett és különböző színű kartonnal voltak pléhelve. Idősebb korban fekete szövettel vagy bársonnyal szegik fel az alsó „szegett szoknyák” alját. Oldalán lévő hasítékát kapoccsal zárták. Az alsószoknyák felvevése a fejen keresztül történik.     
Bánkon háromféle inget használnak; keskeny inget, („uszka kosele”) széles ujjú inget („siroka kosele”), és félinget („oplecko”). E háromféle inget majdnem mindenki maga készíti. Szabása egyszerű, formái a vászon, illetve a gyolcs szélességéből adódnak. A század eleje körül csak egyféle inget használtak, kenderből szőtték az úgynevezett széles ujjú vagy félinget („siroka kosele”). E széles ujjú ing a mellévarrott ujjú típushoz tartozik. „Ez a szabásforma valamennyi szláv nemzetiségünknél otthonos, sőt, ezek kizárólag eszerint szabnak”, írja Palotai Gertrud 1931-ben.    
Az ujjak egyenesen a nyakból indulnak ki olyanformán, hogy a mell- és hátrészt alulról, felfelé haladva, kétoldalt összevarrják, fent pedig arasznyi nyílást hagynak. Ugyanilyen nagyságút hagynak az ujjvarrás felső végén is. Az ujj egyik szélét a mellrészhez, másikat a háthoz varrják, s ezzel az ujj felső széle egy vonalba kerül a középrész felső szélével és így kör alakú. A nyakkörüli ráncokat egy keskeny, sima csíkkal befogják és leerősítik, azaz „gallérba” varrják, az ujjak végén pedig a kézelő tartja össze a húzást. Az ing eleje végig nyitott, nyakkivágása fonott kenderzsinórral kötődik. Kézelője mindig színes, mosó pamuttal kereszt szemes technikával kivarrott, alját a legtöbbször horgolás díszíti. A szegényebbek, kiknek kevesebb volt a kenderföldjük, azok pamuttal keverték a kendert. Így a derék kendervászonból készült, az ujjak „pamutosvászonból”. Később ez divat lett, hogy az ujjak fehérebbek legyenek „pamutosvászonból” készültek.     
E széles ujjú ingeket a pendelhez hordták közvetlenül a test fölött. Nyakban kötötték meg, alsó végeit egymásra hajtották, s a szoknyával lefogták. Ennek a rövid ingnek egy másik változatát valamivel később viselték pendellel a széles ujjú ing helyett, amikor az már nem volt „divat”. E rövid ing, bevarrott ujjú, hasonlít a hosszú inghez, csak rövidebb és az ujjának végén a kézelőn nem keresztszemes hímzés van, hanem laposöltéssel kivarrott szabadrajzú hímzés. Ujjai, vállfoltjai és a pálha sifonból készült, eleje 3 porcelán gombbal csukódott. Egy-egy leány 10-14 szeles ujjú inget kapott.

Keskeny vagy hosszú ing („uszka kosele”). A bevarrott ujjú ingek típusához tartozik. Kétoldalt, a férfiingekhez hasonlóan ujjai T-alakban illeszkednek a középrészhez. A testet fedő rész – az ing eleje és háta – vagy egyetlen darabból van, a vállnál felébe hajtva, s a nyakkivágás behasított, vagy pedig a mell és a hátrész a két vállon illeszkedik össze, s a nyakkivágás így önként adódik. Az ing eleje és háta többnyire kendervászonból készül, míg az ujjak, a vállfolt és a pálha pamutosvászonból.
A nyakkivágást keskeny pánt fogta össze, az ujjak a vállnál és a kézelőnél sűrű ráncolású – négy-öt cérnára szedett – gombolására porcelán gombot – kék, piros, fehér – használtak, mikor milyen színűt lehetett kapni. Kézelői mindenkor színes pamutfonallal – fekete-piros, kék-piros – keresztszemes technikával készültek. Ugyancsak hímzés, vagy monogram került a nyakkivágás végére is. Század elején csipkével is díszítették az ingek ujjait, de csak a módosabbak, mert a csipke drága volt és nem mindenki tudta megfizetni.
Ha ezeket a hosszú ingeket vették fel, akkor nem vettek alá pendelt. Mai napig több idős asszony van a faluban, akik még ezeket az ingeket hordják.
Hétköznap a kenderből szőtt ingeket hordták, mert azon nem látszott annyira a piszok, mint a pamutoson. Az ing ujját, amit apró ráncokba szedtek, melegben a könyök fölé tolva, hidegben kinyújtva – az alsó karközépig – viselték. Az inget éjjel-nappal hordták. Hetenként váltották. A tóban kimosott inget a ráncok mentén kihúzogatták. Újabban az ujját vasalták is. A megszáradt, kiterített inget felébe hajtották, majd a két ujját ezekre visszafektették s az egészet hosszában újra összehajtották.
A pendelt („rubacs”), a széle ujjú inget („siroka kosele”), és a keskeny inget („uszka kosele”) maguk szőtte vászonból készítették. „Mivel a vászon az egyetlen darabban futó csík, érthető, hogy szélessége volt az, melyhez elsősorban alkalmazkodni kellett. Ezt az is bizonyítja, hogy az ingrészek szabása szorosan összefügg a használatos szövőszék nyüstszélességével. Természetes, hogy a sok munka árán előállított vászon minden csepp darabkája becses volt készítője szemében, s így a leggazdaságosabb felhasználására való törekvés az, ami az ingrészek szabását meghatározza. Veszendőbe egy tenyérnyi darabka sem megy, s ez az egyik oka annak, hogy a népi ingek mindig négyszögletes egyenes darabokból készülnek.”

 Szövés után a vásznat egy pár napig langyos vízben áztatták. Szövés közben a felvető fonalat „kenővel” kenték meg, hogy ne szálasodjon és ne szakadjon. A „kenő” összetétele: zsíros, főzött keményítő, amiben a fonal színezése kedvéért kevés kukorica lisztet is kevertek. A „kenőt” sikálókefével vitték rá a fonalra. Amikor ez kiázott, akkor a lugozóba került. Erre a célra egy hordót használtak, aljába törött cserépedényeket raktak, erre tették rá szépen elrendezve a szövött vásznat. Tetejére tették a „hamutartós” lepedőt. Langyos, majd forró vízzel kezdték öntözgetni. A hordó alján lévő lyukba zsupszalmát tettek, ezen folyt le a víz egy dézsába vagy vödörbe. A lefolyt vizet ismét melegítették, majd 10-15-ször megismételték az öntözést. Lugozás után a vásznat kivitték a tóra öblíteni. A lugozás mindég tavasszal kezdődött. Naponta beáztatták és kiterítették a napra fehéredni. Többször megismételve olyan fehér lett a kenderből szőtt vászon is, mint a pamutosvászon.       Fehér gyolcsból, sifonból készítették a harmadik típusú inget, a „félinget” („opleckó”). Ezeket az ingeket csak leányok és fiatalasszonyok hordhatták, de az utóbbiak is csak addig, amíg gyerekük nem született. Ez a ing is bevarrott ujjú vállfoltos, pálhás darab. Nyaka keskeny pántba szegett, eleje legtöbbször szegőzött „forhamentlis”. Ujjai igen bővek, apró ráncokba szedettek, a vállnál és a kézelőnél, - 4-4 szál cérna – ujjai könyékig értek, álló ráncokba keményítették. Az ujjak végén gyári hímzéses fodor került.
Ezt a formát 50-60 éve hordják vasárnap és ünnepnap a fiatalok. A félinget kékíteni is szokták. Ebből az ingből 3-4 is volt egy leánynak. Változás ezeknél az ingeknél csak az ujjak végére kerülő gyári hímzéses fodornál mutatkozik. Ízlés szerint változik, hogy elejét szegeződik, vagy a nyakkivágás végére gyári hímzést varrnak, vagy esetleg monogramot tesznek.
Fiatal leányok és asszonyok hordják ma a keskeny ingnek egy elkorcsosodott változatát („uszka”). Ez is bevarrott ujjú ing. Akad olyan darab, melynek dereka kendervászonból, sifonból, félpamutos vászonból, vagy anginból készül. Vállfoltja és pálhája a derék anyagából készül, legtöbbször sifon. Az ujjai teljesen szűkek, széles hímzés díszíti, fent „forhamentli” lent a végén gyári csipke.
Két inget csak nagyon sovány asszonyok vesznek magukra, szoptatáskor rövid derekú inget hordanak.
A bánki nők és férfiak egyaránt viseltek kötényt. Anyaga: vászon, gyolcs, kékfestő, klott, batiszt, selyem és lüszter. A század elején a kék illetve fekete festő kötényeket hordták vasárnap és ünnepnap, a házkörüli munkára kendervászonból készítettek maguknak kötényt.
A legrégibb típusú kötény a „bőkötény” („sata”). E kötényt csak ünnepnapokon hordták. Anyaga „habos”, „lángszínű” festő. Három szélből készült. Ha az anyag duplaszéles volt, akkor csak két szélből. Apró ráncolású, fönt 2-4 ujjnyi gallérba szedték. A szoknyát majdnem körülérte, hátul gombbal, vagy horgoskapoccsal csukódott. Hossza megegyezett a szoknya hosszával. Minden szoknyához volt ilyen „bőkötény” és ugyanilyen kendő is tartozott egy öltözethez. A századforduló után ugyancsak a kék vagy fekete festőből készült kötényeket hordták. Ezek már csak a szoknya elejét takarták. Szabása is igen egyszerű volt. Az anyag szélességét vették alapul, egy szélből készült. „Forhamentlivel”, margitöltéssel és színes gyári hímzett keskeny szalaggal díszítették. Megkötője tresz zsinór volt.


Bánki viselet köténnyel

A harmincas évek elején jött divatba a kék szakácska („melleska”(. Szabása megegyezik az előbbi kötényével, de ehhez már mellrészt is varrtak. A mellrész két felső sarkát és alját hímezték fehér vagy színes pamutfonallal, laposöltéses technikával.Ezeket a szakácskákat vasárnap délután viselték. Szeleczky Jánosné sz. Petrás Zsuzsanna készítette magának az elsőt.
Az 1940-es évek körül kezdték a kötényeket színes pamutfonallal hímezni. A hímzést „írók” írták elő, de mindenki maga varrja ki. A hétköznapi kékfestőt kötényt többnyire fehér fonallal hímezték, de előfordul színes hímzéssel kivarrott és „forhamentlivel” díszített is. 
A vasárnapi és ünnepnapi kötény anyaga gyolcs vagy vászon. A fehér hímzett kötényt csak leányok és fiatalasszonyok hordják 25 éves korig. Utána fekete szövetből, vagy klottból készít magának kötényt és azt hímezi ki, de ezt is csak 30 éves korig lehetett viselni. Utána már csak géppel hímzett igen egyszerű díszítésű kötényt köthet fel magára. Negyven év körül már csak a széle díszített csipkével és „forhamentlivel”.
Eleinte a kötények megkötője zsinór vagy színes pertli volt, később a maga anyagából készült a megkötője, melynek a végét hímezték is. Hátul kötötték meg egy csomóra, utána előre hozták és a hason kötötték maslira, olyformán, hogy a végei lelógtak. A zsinór vagy pertli kék, zöld, rózsaszín vagy piros volt. Minden kötényre más színű került. Egy szegényebb asszonynak 6, gazdagabbnak 10-12 db. köténye volt. Minden szoknyához más kötényt kötöttek, ha pl. zöld tarka szoknya volt rajtuk, akkor a kötény fekete klott volt hozzá a kendő pedig zölt koszorúval volt díszítve. Fehér hímzett kötényeket piros, kék szoknyákhoz hordták vasárnap. Ha már egy kicsit elviselt volt a fehér hímzett kötény, akkor munkába is felvették. Temetéskor, ádventbe, böjtbe és gyászkor fekete klott kötényt vesznek fel, melynek szélén fekete gyári csipke van, alján pedig több sor „forhamentli”. A kötényt a derékon lazán szokás megkötni, hogy alul kereken álljon s egy hosszban legyen a szoknyával. Kötény nélkül nincsenek felöltözve, minden új szoknyához új kötényt varrnak. Régebben Bánkon az asszonyok és leányok egy pendelben, vagy egy kötényben mentek le fürödni a tóra esténként. A bő kötényt („sata”) ráncbaszedve, összetekerve, majd pedig felébe hajtva, madzaggal megkötve tették el. A kivarrott kötényeket hímzésével befelé fordítva, kétszer félbe hajtva helyezik a szekrénybe.


A pruszlik

Pruszlik („pruszlyak”) anyag a század forduló körül kékfestő, bársony, szövet és kázsmír volt. Újabban gyolcs, műselyem, brokát és szövet. Régebbi típus a nagy nyak és karikavágással készült „tót pruszlik” (pruszlyak”)
Hármat sikerült összegyűjtenem a Múzeum bánki anyagához. Az első – valószínűleg a legrégibb – kékfestőből készült és mintás kék kartonnal bélelt. Eleje horgos kapoccsal csukódott, karkivágásánál farkasfoggal díszített – ezt lefejtették – háta színes pamutfonallal, lapos-, lánc-, és margitöltéssel hímzett. Hátát alul keskeny, rakott fodor díszíti, melynek felső széle keskeny fehér csíkkal van beszegve.
A másik darab fekete alapú, nagy színes rózsás kasmírból készült, vastag kendervászonnal bélelt. A nyakkivágás és karkivágás már valamivel kisebb lett. Elől hat horgoskapoccsal csukódik. Háta megtartja az előbbi hímzés vonalát, de szalagokkal, flitterekkel és ezüst zsinórral díszített. Az előbbi pruszlikhoz viszonyítva hátul a keskeny rakott fodor itt már nagyobb lett, azaz álló fodor, gyolccsal bélelt, melyben szőrfonal van varrva, hogy jobban álljon. Míg az előbbi fodor fehérrel van szegve, itt az álló fodor kék gyapjúfonallal, margitöltéssel varrott.
 A harmadik pruszlik szintén a „tót pruszlik” típushoz tartozik. Fekete mintázott szövetből készült, fehér vászonnal bélelt. Háta színes pamutfonallal hímzett és flitterekkel díszített. A karkivágásnak hátsó részes színes kásmir anyagból készült kis fogakkal díszített. Alján rakott fodor van, melynek szélét gyári csipke díszíti. A rakott fodor átkerült a nyakig csukott („magyar pruszlik”) pruszlikra is. E pruszlikot Csizmás Zsuzsanna viselte templomban, 25-30 évvel ezelőtt. Ő maga varrta és hímezte.
 A nyakas pruszlik (celi pruszlyak”) nyakig ér, kendővel és anélkül viselik. Ezek a hímzett pruszlikok béleltek. A 40-es évek előtt piros vagy kék keskeny hímzett csíkkal díszítették, a negyvenes évek után fokozatosan kiszínesedett. Mindenki maga varrja és hímzi. Vannak „írók”, akik ellenszolgáltatásért előrajzolják az alapmintát. Harminc éves korig hord ilyen kivarrott pruszlikot egy asszony, utána már csak varratlant viselhet.
 A szoknya anyagából is szoktak pruszlikot készíteni. Ezeket szalagokkal, flitterekkel díszítik. Ezek a pruszlikok is béleltek, a selymet kartonnal bélelik, hogy legyen „tartása”. Ezek a pruszlikok patenttal kapcsolódnak, amíg a hímzettek gombbal csukódnak. Ha selyemből vagy brokátból készítenek pruszlikot, akkor csak „cifrával” (flitterekkel) díszítik. Ezekre fényes gyöngy gombot varrnak. Egy leánynak és asszonynak 15-20 pruszlikja is van. Elrakása következőképpen történik: befordítják, a fodrot behajtják, és így egymásra rakva rakják be a szekrénybe vagy a sublót fiókba.


A kacskaringós szoknya

A szoknya („gecelya”) anyagára nézve igen különböző: glott, „angar, hatlasz, szatyin”, szövet, selyem, kasmír, karton és delén. A század forduló táján kékfestő anyagból készítették a szoknyákat. Ez vagy egyszínű – „lángszínű, olajos” – vagy pedig igen apró, zöld, fehér kis virágos anyagból készült. Hat-nyolc szélből, apró ráncolással, fent keskeny gallérral készítették. Hossza kb. a féllábszárig ért. Hasadéka elöl volt. A szoknya alját felvarrták és belülről kékfestő „pléhet” varrtak rá. Az ünnepi szoknyák alját az idősebbek fekete bársonnyal szegték fel, a fiatalabbak piros posztóval. Egy időben az aljába „gömbölű” zsinórt varrtak, hogy a szoknya alja „kacskaringósan” álljon.    

A fenti szoknyákon kívül hordtak csíkos, vagy kockás vastag szövetből készült szoknyákat, u.n. „szomárkákat” is, télen. Ezek hat-hét szélből készültek, elejük „hitványabb” anyagból, rendszerint takarékossági okokkal magyarázható. Az alját bársonnyal szegték fel. Télen vatelinozott vizitkével viselték. Ezek a szoknyák széles ráncolásúak voltak. A harmincas évektől kezdve színesedtek a szoknyák, aljukra farkasfogakat, színes szalagokat és pertliket varrtak. Viselője egy alkalomra egyszerre 6-10 szoknyát ölt magára „ki milyen szélesre akar öltözni”. Arra nagyon ügyel, hogy az alja egyforma hosszú legyen, a ráncokat szépen eligazítja, előre nem szabad egynek sem kerülni. A szoknyát a fejen keresztül vetik le, egyszerre csak egyet. Azt rendetlennek tartják, aki úgy lép ki belőle „megaztán meg is nézheti magát, mert a földes szobában bepiszkolódott”. Amikor a szoknyát leveszik, akkor az asztalon szépen beráncolják és összetekerik „hurkára”, bekötik és felébe hajtva beteszik a ládába, vagy a sublótfiókba, vagy összecsavarva a szekrénybe akasztják. Selyempapírba csak olyan szoknyákat csomagolnak, melyeknek alján csipke van, vagy „hatlaszból” készültek. A kikeményített alsószoknyákat pedig a gerendára akasztották fel, mert sok volt belőle és sok helyet foglalt volna el. Nyáron meg a padláson tartották. Az ünnepi szoknyán nincs zseb, csak a hétköznapin. A szoknya hasítéka oldalt van és horgos kapoccsal csukódik. A legváltozatosabb színeket kedvelik: rózsaszínt, pirosat, kéket, zöldet, feketét, fehéret stb. Alján rendszerint 8-10 cm-re egy-két sor szalagdísz van. Egy asszonynak és leánynak volt kb. 20-30 szoknyája is.


A kendő viselése

A századforduló táján a négyrőfös kékfestő kendőket („cservenkova”) hordták a leányok és asszonyok. E kendőt átlósan felébe hajtották, utána összecsavarták és úgy kötötték a nyakukba. Ezek a kendők egyszínű kékfestő anyagból készültek, volt amelyiken apró nyomott virágok voltak. Ezeknek a kendőknek a szélén nem volt rojtozás. 1910-1920 között jött divatba a vékony szövetből vagy klottból készült kendő.
Ezeket üzletben vásárolták, ugyancsak négyrőfösek voltak körbe rojttal. Ugyanúgy öltötték fel, mint a kékfestő kendőket. Ezeket a kendőket az ing fölé kötötték. A húszas és a harmincas években kezdték hordani a különböző színű kasmír („kazsmirovi”) kendőket. Ezeket a kendőket fejkendőből készítették. Megvették a fejrevaló kendőt, melyből egynegyed részt kivágtak. A négyszögletes darabot kettévágták és az így nyert két háromszögletű részt a kendő két végéhez varrták. Szélére gyapjú rojtokat varrtak, ráncbaszedve kötötték fel a pruszlik fölé. Volt azonban olyan is, aki az ing fölé kötötte. A fiatalasszony az ing fölött hordja, míg a leánynak a pruszlik fölé van kötve a kendő. Felöltése is különböző, behajtogatva és ráncbaszedve egyaránt viselik. Hátul középen „gömböstűvel” lefogják, hogy szebben álljon. A csücsköt megerősítik, egy kis darab anyagot varrnak rá, hogy tartósabb legyen. Voltak olyan „szabott kendők” is, melyeket selyemszalagokkal díszítettek. 15-20 ilyen kendője volt egy leánynak és asszonynak. Kevésbé díszeset és az elhasználtabbat hétköznapra hordták. A rojtozást mindenki maga csinálta kedvére. Volt olyan, aki hosszabb rojtokat viselt, volt olyan, aki egészen rövid rojttal díszítette a „szabott” kendőjét.
Nagy ünnepeken (Húsvét, Pünkösd) a fiatal leányok és a mennyasszonyok sifonból készített kendőt „koszicskát” hordtak. Ezeket a vállra való kendőket „tyahanvó” hímzéssel (laposhímzés, keresztöltés) varrták ki, szélére kézi horgolt csipke került. Erősen keményítve, fehér szoknyához, pruszlik fölé hordták, hátul megkötötték vagy „bömböstűvel” letűzték. A fiatalasszony még esküvő után felvette néhányszor. A második világháború után csak esküvőre vették fel. 


A család nőtagjai kabátban

A századforduló táján viselték a „kabátkát”, amikor nagyon hideg volt.
Ezek a kabátkák egy fodorral készültek és szépen ráfeküdtek körül a szoknyára, béleltek voltak. A hideg idő beállta előtt a vizitkéket hordták vata béléssel, hátul fodorral. A mellrésze bársonnyal, csipkével, flitterekkel díszítve. Nyakkivágásuk kerek, keskeny álló gallérral, elől gombbal vagy horgos kapoccsal záródtak. Ma már ezeknek a kabátkák és vizitkéknek nyoma sincs, elvétve kerül elő egy-egy a ládából.
Helyette a „blucka” („siroka blucka”) jött divatba. Ezeket akkor hordják, amikor már melegebb idő van. Anyaguk legtöbbször a szoknya anyagával megegyező selyem, flokon, karton, kasmír. Csípőig ér, alul bő. Blucka több van egy asszonynak, mint szoknya, mert „többet koptatnak” belőle. Flitterekkel, pertlikkel, szalagokkal, bársonnyal díszített. Legtöbbje gombolással záródik, csak azokra varrnak patentot, melyek drágább anyagból készültek, s nem akarták kilyukasztani a gombolással. A vasárnapi és ünnepnapi bluckák mell- és hátrésze igen gazdagon díszített. A blucka bő aljára gyári csipkét varrnak, s ez ráfekszik a szoknyára. A köznapira csak farkasfog kerül. Ma már ezeket a bluckákat télen is hordják, ha nagyon hideg van, akkor berliner kendőt vesznek rá, vagy vatelinozott modern kabátot, melynek alsó része ráfekszik a szoknyára, akár a „kabátka” vagy „blucka”. Ezek a bluckák is kezdenek kimenni a divatból, és helyette az asszonyok és leányok kardigánt hordanak).

Haj és fejviselet

A hajat („vikrutke”) régen „vrekocsba” fésülték. Középen elválasztották és a fejtetőnél a fül mögött. Középről két oldalra lefésült hajat két oldalt összekötötték, hogy az elválasztott haj össze ne keveredjen. Utána a homlokon leszorították egy szalaggal. Amikor ez megtörtént, zsírral (újabban vízzel) bekenték, hogy jól összeálljon. Ezután a haj elosztása következett, akinek szép sűrű haja volt, 30-40 részre, akinek viszont vékonyabb szálú haja volt, annak csak 10-12 részre lehetett elosztani. Elosztás után kezdték el a fonást. Addig fonták, amíg el nem érte a nyakszirtet. Mikor az egyik oldal elkészült, a másik oldalra került a sor, ezt is a nyakszirtig fonták. a kétoldalt befont hajat a hátul lévő hajjal összefogták és fehér pertlivel megkötötték. A három részt mielőtt összefonták, az egyes fonatokat keskeny öreg szalagokkal vagy tiszta ronggyal becsavarták, hogy a zsírozott haj a selyemszalagokat ne piszkítsa be. Amikor ezzel elkészültek, akkor igen széles rózsás szalagokkal egy ágba befonták hármas fonásba, végére még egy széles virágos szalag került masnira megkötve. A hajviseletet legtöbbször a lányok édesanyja csinálta meg. Vasárnap hajnalban megcsinálták, hogy a mindennapi munka mellett ez is elkészüljön a vasárnapi misére.


A vrekocs fonása

A hétköznapi hajviselet is hasonló volt, csak oldalt 3-4 fonatba fonták a hajat és olcsóbb szalagok kerültek a végére. Hetente egyszer, esetleg kétszer fésülködtek és fonták be a hajukat. Az ügyesebb lányok maguk fésülködtek, sőt, még a barátnőiket is ők fésülték.
Azok a fiatal lányok, akiknek még ma is hosszú hajuk van, oldalt választják el a hajukat, elválasztás után a hajat a fül mögött hullámcsattal lefogják és kb. a hátközépnél kezdik három ágba befonni. Végére szalagot fonnak és ezzel kötik meg. Van egy másik változata is a mai hajviseletnek, kétoldalt választják el a hajat, a választékok fölötti hajat a fejbúbnál egy kis csattal összefogják és az előbb említett módon fonják össze. Az ünnepnapi hajviselet annyiban módosul, hogy egy nappal előbb a megmosott és félig megszárított hajat több háromágú fonatba fonják, a homlok köré hajcsipeszt raknak. A fonásokat hátul a nyakszirtnél összefonják kis kontyba tekerik, hajtűkkel megerősítik. Az ünnep reggelén kibontják a fonásokat, a göndör hajat a fenn említett módon befonják és a végére szalagot kötnek.
A fiatalasszonyok és öregasszonyok hajviselete egyforma volt, egyszerűen hátrafésülték és a tarkónál pertlivel megkötötték, majd ennek a tövére beletették a fésűt, eköré tekerték a hajat, és erre tették fel az alsó főkötőt. Ennek igen hosszú pertli megkötője volt, néhányszor a fej köré csavarták és úgy kötötték meg, hogy jó erősen álljon. Erre vették fel a főkötőt. Az alsó főkötő anyaga anginból, vagy akármilyen silányabb anyagból készült. Állandóan viselték, csak lefekvéskor váltották fel fejkendővel. Az öregebb asszonyok este sem vették le, kendőt kötöttek a tetejére, hogy a párnát össze ne zsírozzák. Az alsó főkötő fölé két részből szabott főkötőt „csepjec”-et vettek. Ennek a nyakban széles fodra volt, ezek a főkötők gyári csipkével díszítettek, de előfordul hímzett darab is. Ezeket a főkötőket utcán hordják, de ha más faluba mennek, akkor kendőt kötnek föléje. Díszesebb főkötőt egy asszony az első gyerekig hord, utána már csak keskeny gyári csipkével díszíti. Minden héten váltották az alsó és felső főkötőket. Alsó főkötőből egy asszonynak két-három, felsőből 20-30 is volt.
 A 40-es évekig vasár- és ünnepnap a fiatalasszonyok az alsó főkötő fölött igen díszes főkötőt „Kacsica” hordtak. Ennek a felkötése és elkészítése igen sok időt vett igénybe és a faluban a feltevéséhez négy-öt asszony értett. A hajat hátrafésülték, hátul a fejbúbnál madzaggal megkötötték, utána beletették a vasfésűt és a hajat aköré csavarták. Akinek vékonyszálú haja volt, az még rongyot is csavart a fésű köré. Erre került az alsó főkötő. Arra nagyon ügyeltek, hogy hátul szépen ráfeküdjön a hajra. Amikor ezzel elkészültek, akkor még egy alsófőkötőt vettek fel és jó erősen megkötötték a fejen és a konty körül. Erre jött azután egy-, illetve két arany és ezüst csipkével díszített homlokkötő. Utána a két részből összevarrt főkötőt tűztek rá a fejre. Elején kézzel horgolt, erősen kikeményített csipkedísz, hátul a kontyra flitterekkel, gyöngyökkel, ezüst lapocskákkal díszített, hímzett rész került.
Hátul középre hímzett gyári szalagokra dolgozott művirágcsokor, arany és ezüst kalászokkal. a kikeményített csipkét két oldalra gombostűvel megtűzték. A konty alá három különböző szélességű szalagcsokor került egymás tetejére, valamint egy élő rózsa. Az így elkészített kacsica igen szép darab volt, csak nagyon munkaigényes.
Ma a fiatalasszonyok kikötős kendőt „kitka” viselnek. Ennek elkészítése sem egyszerű, általában az anyós készíti a menyének. A hajat simán hátrafésülik és a tarkónál összekötik. A fésű köré tekerik a hajat és felveszik az alsófőkötőt, melyet jó erősen megkötnek, majd ráveszik a főkötőt. Ezután a négyszögletes kendőt felébe hajtva a fejre teszik és közvetlenül a kontynál letűzik, hogy ne csússzon el. Elől és oldalt gombostűvel letűzik. Ezután a két sarkát hátra viszik, gombostűvel megtűzik, majd megkötik. Hátulra a maslira egy kiscsokor művirág kerül. Ma a fiatalasszonyok ezt a kikötős kendőt „kitka” viselik vasárnap és ünnepnap.


A főkötő felvétele

A századforduló táján olajoskendőket hordtak az asszonyok. Boltokban és vásárokon vették. A kendőt átlós irányba félbehajtották, közepére kartont tettek és az áll alatt vagy megkötötték, vagy megtűzték. Karácsony este az asszonyok és lányok egyaránt fehér kendőt kötöttek, melynek szélén fodros csipke volt. A selyemkendő ráncait is megtűzik gombostűvel, hogy jól álljon.
 A hétköznapi kendők klottból, delénből és kartonból voltak. Öregasszony már nem köthetett a fejére selyemből való kendőt, még feketét sem. Ünnepnap fekete rojtos szövet, vagy bársonykendőt kötöttek. A fiatalabb asszonyok ünnepnapokon szintén fekete kendőt kötnek, de ezen nincs rojt.
 A harmincas években vékony vászonból, batisztból készítettek az asszonyok kendőket, melyeknek a végét, azaz egyik sarkát szépen kihímezték, szélére gyári csipkét tettek. A kendő két csücskét az áll alatt behajtották és tűvel rögzítették.
 Alkalmi fejdísz még a menyasszonyi koszorú „vence”. Fehér, kék művirágokból és kalászokból készült, az egész fejet takarta, hátul széles hímzett szalag díszítette. A szalagok száma mindig páratlan volt, hétnél kevesebb nem lehetett, 13-nál több.
 Régi lábviseleti darab a keményszárú csizma. Ünnepnapkor a „lagos” csizmát („Lagvovje csizmi”) hordták az asszonyok, ezeket vették fel esküvőre és temetésre is.
 A századforduló körül puhaszárú csizmát viseltek kapcával, mert sem a fejénél, sem a szárán nem volt szabad ráncot vetnie. „Olyan egyenes és sima volt a lábunkon, mint egy fadarabka.” A csizma sarka és a kérge díszítve volt zöld tulipánokkal és sárgarézzel. A fejrészt ugyancsak díszítették.
 Hordtak ezen kívül még „topánkát” és „ringlis” bársony cipőt, melybe színes szalagokat fűztek. Ezeket a cipőket vásárokban vették. A lányok fehér, az asszonyok kék, barna, fekete pamutharisnyával viselték. Divatban volt a keresztcsíkos piros-kék harisnya is.
 A nyak formájához simuló, többsoros gyöngyöt hordtak. A felső sorok rövidebbek voltak, mint az alsók. Minden vasárnap más színű gyöngyöt tettek fel, „mikor, melyik illett a pruszlikhoz”. Fehér pruszlikhoz piros gyöngyöt, rózsaszínhez fehéret viseltek. Nem volt ritka a 20 sorból álló gyöngy sem.
 A ruhához tartoznak még a különféle szalagok és pántlikák. Van olyan szalag, melyet a hajba kötnek, van amelyik az „oplecko” ujjára kerül, van olyan, amelyből lapos csokrot készítenek és a kendőre kötik, stb. Szalag és pántlika minden házban van, mindig felhasználják valamire.

Összeállította: Végh József mkl 

[1] Bán Elek: Bánk község viselete és hímzése c. szakdolgozata felhasználásával

[2] Ivanics Istvánné készítette

További látnivalók, értékek

helykitolto kép

Települési értéktár

Bánk rengeteg titkot rejt ma is. Érdemes azonban eme szépségek, csodák nyomába eredni, felkutatni. Sokféle tanulmány, régebbi monográfia közöl részeket falunk múltjáról, szokásairól.
helykitolto kép

Bánki „tengerszem” (Bánki-tó)

A falu nevezetessége, legfőbb vonzereje, a közepén elhelyezkedő közel hét és fél hektáros vízfelületű tó. Ennek köszönheti ismertségét, idegenforgalmát.
helykitolto kép

A bánki népviselet II. rész: testápolás és ruha

70 évvel ezelőtt reggelente szájból mosakodtak. Dologidőben, még ma is így tisztálkodnak. Később fatálakban, amelyet cigányok készítettek „topolyafából”. Házi mosószappant használtak. Majd ezt kiszorította a románcozott lavór és szagos szappan.
helykitolto kép

Szlovák nemzetiségi tájház

A Szlovák Nemzetiségi Kiállítás egy régi szabadkéményes parasztházban mutatja be a helyi szlovákság XIX. századi életét, viseletét, berendezéseit, használati tárgyait.
helykitolto kép

Pinceház, faragott kőtáblával a Hősök terén

A bánki faluközpontban lévő pince a régi idők hangulatát őrzi. Építtetője még 1937-ben is fontosnak tartotta, hogy az építés évszámát és a tulajdonos nevének kezdőbetűjét egy kőtáblába vésessék a homlokzat díszéül. A pinceházat Simon János kőművesmester építette. Belül boltozatosan ki van rakva kővel. Ő faragta az építtető névmonogramját és az építés évét megörökítő kis táblát is. A tábla jelentése: Épült 1937-ben Krisko János számára.
helykitolto kép

A bánki víznyelő

2014 májusban – rendkívüli esőzések után – egyik reggel Bánkon a helyiek arra lettek figyelmesek, hogy a Jenői-patak megáradt vize egy közel 10 m átmérőjű, friss beszakadás alján – visszaduzzadás nélkül! – eltűnik a sziklák között.
helykitolto kép

A bánki evangélikus templom

Bánk későbarokk temploma 1783-ban épült. 1784. augusztus 6-án szentelték fel, Kellisch Sámuel lelkészsége idejében. Az ő irányítása alatt készült el a paplak is. „Harcos, bátor egyéniség lehetett, aki sziklaszilárd hittel küzd Mária Teréziához intézett felirataiban népe vallásszabadságáért, hitének gyakorlásáért.” – írta róla 1959-ben, a templom fennállásának 175. évfordulójára készült visszaemlékezésében L. Kovács András lelkész.
helykitolto kép

Régi sírok a temetőben

Egy temető az élő falu tükörképe. Ha valaki végigsétál benne, sok mindent megtudhat a településről is. Megismerheti történetét, nyelvét, nemzetiségét, vagyoni helyzetét, szokásait.
helykitolto kép

Sírok a zsidó temetőben

A katolikus temető mellett a fák között található az egykori zsidó temető. Már ami megmaradt belőle. Bár jelentős zsidó lélekszám sohasem volt a településen, mégis minden bizonnyal több sír is állt valaha itt. Meglehet, hogy az avar alatt még lapul néhány sírkő. Mára két héber és egy magyar nyelvű látható mindössze. Megőrzésük mindamellett fontos, hiszen hozzá tartoztak a település múltjához.
helykitolto kép

Feszület a római katolikus temetőben

Bár a falu lakosságának nagy része az evangélikus vallást követi, a római katolikus temetőben való sétánk kapcsán szólnunk kell katolikus vallás bánki jelenlétéről is.
helykitolto kép

Laluja András szobrászművész (1934 – 1999)

1934-ben született Esztergomban. 1963-ban szerzett diplomát az Iparművészeti Főiskola díszítő szobrász tanszakán Dósa Farkas András, Borsos Miklós és Illés Gyula növendékeként.
helykitolto kép

Louis Armstrong szobra a Tó Hotel kertjében

A szobor a Tó Wellness Hotel kertjébentalálható. Alkotók: Győrfi Lajos. Felállítás éve: 2004. A művész nagy empátiával, szeretettel és tisztelettel mintázta a korszakos jazz-zenész portréját. Kecses, szakított andezit sziklára helyezte a portrét úgy, hogy a trombita tartása ne zavarja az arcjáték érvényesülését, jól látható legyen az ujjak játéka.

1

2

© Bánk Község Önkormányzata - 2022