blokk címe
A szőlőtermesztés hagyománya évszázadokkal ezelőttre nyúlik vissza megyénkben. Valószínűleg a XII-XIII. században indult francia, vallon vagy német telepesek hatására. Mocsáry Antal Bél Mátyásra hivatkozik: „Azt írja egy tudós hazánkfija deák nyelven Nógrád Vármegyéről, hogy ez a’ Mohátsi veszedelem előtt, melly kezdete vala hazánk’ közönséges veszedelmének, leginkább a’ szőllő-mívelés által virágzott. Helyes ezen előadás, leginkább azon tájékról, melly napnyugatról délnek hajlik. De minekutána Budavárát, többekkel együtt a ’Török ésTatár kegyetlenül elfoglalta, ezen Vármegyét is vér-patakká változtatta ’s fogyasztotta népét, innen következett, hogy a’ szántó-földek, valamint a’ szőllő-hegyek is, elhagyattattak, ’s pusztán hevertek. Illy gyászos elpusztúlt állapotban másfél század alatt erdőkké váltak a’ szőllő-vesszők sűrű bokrok lettek, ’s ezekből tetszett azután ki, hogy ottan valaha szőllők voltak.” A hódoltság idejében tehát elpusztultak az ültetvények, miután nem maradtak életben azok sem, akik megművelhették volna. A török után a népesség újratelepítésével ismét megindulhatott a szőlőművelés. Kedvezett ennek, hogy a szőlőterület volt az, amelyhez a feudális korban a legszabadabb birtoklási forma fűződött, tudniillik a társadalmi helyzettől függetlenül egyaránt lehetett szőlőbirtoka a nemesnek, jobbágynak, sőt még a házatlan zsellérnek is. A megszerezhető birtok nagyságát sem korlátozta semmi. Ennek oka a szőlőtermesztés intenzív voltában és nagy kézimunka igényében keresendő. A földesurak ugyanis szívesen vették, ha a török elnyomás időszaka alatt elvadult, erdővel, bozóttal benőtt területeiket újra művelni tudók telepedtek le birtokán. Ők ugyanis adót fizettek a számára, s családjuk kihalása után a természettől visszahódított terület visszaszállt a tulajdonosra.
Megyénk jeles monográfusa, Mocsáry egyenesen úgy fogalmaz 1820-ben megjelent könyvében, hogy méltó vetélytársa a Nyugat-Nógrádban termett bor a tokajinak.
A bánki szőlők a falu fölötti dombon sorakoztak, a Templom megetti dűlő után
Bánk község vonatkozásában a szőlőtermesztés fontos, de nem meghatározó gazdasági tényező volt. A megye történetéről szóló monográfiák is ezt támasztják alá.
Bél Mátyás írja 1742-ben „Rétság keletről az alábbi községgel (Tolmács) szomszédos, de sokkal terméketlenebb földű. Magasabb rendű nála Bánk, ez a mély völgyben fekvő hely, régen a szlávok nem fogták művelőre, de kiválóan előrehaladt, ugyanis amerre a dombokról lehordták az erdőket a lakosok, részint szántóföldeket, részint szőlőket gondoznak, nem kisebb fáradozással, mint amilyen kiváló terméssel.
Shvoj Miklós írja Bánkról az 1874-75-ben készült monográfiájában: „Földje, rétje, szőleje jó….A nép igen gazdálkodós.”
Mocsárynál ezt olvashatjuk az 1820-ben megjelent kötetében: „Mostani lakossai szorgalmatosak a’ paraszti munkában, sok irtásaikat használják, mert a’ szántó földek kevés javítás mellett jók. Bár nem nagy haszonnal fáradoznak is a” szőllő-mívelésben, még sem tsüggednek meg.”
Egy 1899-ből származó egyházi jegyzőkönyv így ír a falu lakosainak foglalkozásáról: „A hívek főfoglalkozása a szőlők végleges elpusztulásával csak a földívelés. Jóllehet a szőlő fő jövedelmi forrásuk volt, mindazonáltal – noha e forrás teljesen kiapadt, amennyiben több gondot fordítanak most telkeik mívelésére – anyagi helyzetük nem rosszabbodott.”
Lovas Kovács András lelkész egy 1890-ben kelt iratot idéz: „A hívek fő jövedelmi forrása a szőlő ezelőtt 4 évvel a Filoxéra által megtámadva, előbb a romhányi szőlőhegy „Planina” s ez idén már az Óhegy is teljesen elpusztult.”
A XIX. század végén bekövetkezett filoxéra-járvány tehát tönkretett mindent. Az amerikai gyökértetű nem kímélte a nemes kultúrákat, s jöttek helyette a mindennek ellenálló direkt termő fajták. Az ebből készült bor azonban meg sem közelítette a korábbit. No, de sebaj! – mondhatnánk – nemes szőlőfajtát lehet újra telepíteni, hiszen a táji, éghajlati adottságok változatlanok. Igen ám, de az elmúlt másfélszáz esztendőben a tudás is elveszett, mely azt megelőzően apáról – fiúra szállván öröklődött.
A bor készítésének fontos eleme a jó pince, hiszen mint azt egy korabeli leírásban is olvashatjuk: „A’ ki jó bort akart termeszteni, szőllejét jól mívelje, tisztán tartsa, ’s az érett gerezdeket alkalmatos időben szedje le, - borát pedig jó pintzében ’s tisztán tartsa, és gyakran feltöltse; mert ha ezt nem teszi, szőlleje elsatnyúl, rosz bort terem, az utóbbiak elmulasztása által pedig jó bora is a’ megromlásnak van kitéve.”
A többihez hasonlóan Bánk községben sem éledt igazán újra a filoxérajárványt követően a régi szőlőkultúra. Az amerikai gyökértetűnek ellenálló direkttermő fajták korántsem eredményezték a régi borminőséget. A borospincék a későbbiekben már főleg zöldség tárolására szolgáltak. Egykoron a szőlők közelében is voltak pinceházak, melyek azonban funkció nélkül maradván lassan eltűntek. A második világháború alatt sokan itt kerestek menedéket, s bújak el a megszállók elől. A falu főutcájának domboldalra támaszkodó oldalán még ma is sok pincét találunk.
A bánki faluközpontban lévő pince a régi idők hangulatát őrzi. Építtetője még 1937-ben is fontosnak tartotta, hogy az építés évszámát és a tulajdonos nevének kezdőbetűjét egy kőtáblába vésessék a homlokzat díszéül. A pinceházat Simon János kőművesmester építette. Belül boltozatosan ki van rakva kővel. Ő faragta az építtető névmonogramját és az építés évét megörökítő kis táblát is. A tábla jelentése: Épült 1937-ben Krisko János számára.
Összeállította: Végh József mkl
Ha a szűkebb környezetet nézzük, Nógrád megye nyugati része - a volt Rétság járás területe - meglehetősen változatos képet mutat néprajzi, népességi szempontból. Ha csupán az idősebbek viseletében is, de mind a mai napig felfedezhetők a palócságra jellemző ruhadarabok, és emellett meglehetősen sok településen figyelhetjük meg az itt élő szlávok és német nemzetiségiek népi öltözködési hagyományait.